Évről évre egyre nő a világban a vagyoni szakadék a szegények és a gazdagok között, az Oxfam International nemzetközi civil szervezet éves jelentése szerint 2018-ban a világ 26 leggazdagabb emberének annyi volt az összvagyona, mint a legszegényebb felének, azaz 3,8 milliárd embernek együttvéve – 2017-ben még a 43 leggazdagabb emberre volt igaz ez az egyenlőség. 

Az Egyesült Államokban, ahol ez a szakadék rohamosan tágul, ismét egyre többen emlegetik a vagyonadó bevezetését. A vagyonadó, ahogy a neve is mutatja, a nettó vagyon bizonyos töredéke fix időközönként befizetve, szemben a jövedelem után fizetett jövedelemadóval. Emmanuel Saez és Gabriel Zucman, a University of California kutatói nemrég megjelent tanulmányukban azt vizsgálták meg, hogy hogyan lehetne az Egyesült Államokban progresszív vagyonadót bevezetni.

Az elképzelés papíron egyszerű: akinek egy bizonyos küszöböt elér a vagyona (pénzügyi eszközök és egyéb javak leszámítva az adósságokat) az évente befizeti ennek a vagyonnak egy bizonyos százalékát adó formájában. A demokrata párti politikusok közül az utóbbi időben többen is bedobtak az Egyesült Államokban hasonló elképzeléseket, a legradikálisabb változatok 50 százalék körüli adót vetnének ki a szupergazdagokra, azonban a felvetést, nem meglepő módon, sokan élesen ellenzik. 

Saez és Zucman a tanulmányukban reagálnak a vagyonadót érintő kritikákra, és körüljárják a buktatókat. De ami még fontosabb: arra is kitérnek, hogy milyen kísérletek voltak eddig, és miért törölték el majdnem mindenhol végül a bevezetett vagyonadót. Ezekhez a lényegében kudarcba fulladt kísérletekhez nem kell átkelnünk a tengeren, ugyanis Saez és Zucman a lehetséges buktatók elemzésénél kizárólag európai példákat hoz fel. 

1990-ben még 12 OECD-tagországban volt vagyonadó, ebből 2017-re nyolc ország elhagyta ezt az adónemet. A vagyonadó ellenzői Amerikában szívesen hozzák fel ezt példaként – de vajon joggal? Ha megnézzük, hogy mi okozta a progresszív vagyonadók kudarcát Európában, talán válaszolni tudunk erre a kérdésre.

A vagyonadó alkalmazásának egyik legnagyobb nehézsége az, hogy természetesen a legtöbben megpróbálják megúszni, hogy le kelljen mondaniuk a vagyonuk egy részéről. Ennek a bejáratott módszere az, amikor valaki olyan offshore adóparadicsomokba menekíti a pénzét, amik nem adnak ki harmadik félnek vagyoni adatokat. De vannak, akik egyszerűen új állampolgárságot szereznek maguknak, hogy elkerüljék az anyaországuk adóit. Híres példa erre a jelenségre az, amikor Gerard Depardieu 2013-ban orosz állampolgárrá avanzsálódott, amikor François Hollande belengette, hogy 75 százalékos adóval sújtaná a gazdagokat. Franciaország a hasonló esetek miatt helyezte át 2018-ban a hangsúlyt az ingatlanok utáni vagyonadóra, hiszen azok jellegüknél fogva nem kimenekíthetőek – ezzel azonban valójában elismerték a klasszikus vagyonadó kudarcát az országban. Egy másik európai országban, Norvégiában is – ahol még szintén jelenleg is van valamiféle vagyonadó – ipari méreteket ölt az offshore-on keresztüli adóelkerülés. Ez a jelenség azonban nem a vagyonadó hibája – hívja fel a figyelmet a tanulmány –  hiszen ez valójában nem tőkemobilitás kérdése, hanem az adóelkerülés klasszikus esete. 

A kutatók szerint a helyzet egész egyszerűen az, hogy Európában, azon belül is az Európai Unióban alacsony a hajlandóság rá, hogy erős intézkedéseket tegyenek az adóelkerülés ellen. 

Ezzel szemben az Egyesült Államok 2010 óta kíméletlenül fellép minden olyan pénzügyi intézménnyel szemben, amely nem hajlandó kiadni az amerikai hatóságoknak az amerikai ügyfelei pénzügyi adatait.  Ahogy az utóbbi idők nagy offshore botrányai megmutatták, hiába a kiterjedt és bonyolult hálózatok szövevénye, az ilyen nagy léptékű adóelkerülések csak nagy pénzügyi intézmények segítségével lehetségesek, és valahol mindig lesz nyoma a vagyonok valódi tulajdonosainak. 

A másik fontos különbség az európai és az amerikai körülmények között, hogy az amerikai adókat nem lehet úgy megúszni, ha más országba helyezi át a lakóhelyét valaki, csak akkor, ha végleg lemond az amerikai állampolgárságáról – és még ekkor is kell „kilépő” díjat fizetnie. Ezzel szemben az európai országok nyíltan egymásra licitálnak adókedvezmények terén. Az utóbbi időben Magyarországgal kapcsolatban is felmerült, hogy kezdi egy adóparadicsom jellegzetességeit mutatni – bár nálunk ez inkább a multinacionális nagyvállalatokra, mintsem magánszemélyekre van szabva. 

De nem csak a betartathatóság volt az európai vagyonadó-modellek egyetlen gyermekbetegsége. Sok kritika merült fel azzal kapcsolatban is, hogy a vagyonadó a pénzügyi eszközöket, a készpénzt és az ingatlanvagyont együttesen veszi figyelembe levonva a tartozásokat. Elméletben előfordulhat, hogy valakinek nagy értékű ingatlanvagyona van, például értékes termőföldjei, de mellette alacsony a likviditása, kevés a rendelkezésére álló ténylegesen elkölthető pénz. Ez esetben az az ellentmondásos helyzet alakulhat ki, hogy papíron eléri azt a küszöböt, hogy érvényes legyen rá a vagyonadó, annak ellenére, hogy nem rendelkezik ténylegesen nagy vagyon fölött. Utóbbi azért érdekes probléma a tanulmány szerint, mert míg közgazdasági szempontból valójában értelmezhetetlen – hiszen akár el is adhatná a földjét – addig az emberek nem mindig racionális érvek mentén hoznak döntéseket, gondoljunk például egy történelmi jelentőségű épületre vagy családi örökségre. 

Utóbbi jelenség erős lobbieszköz a vagyonadó ellenzői között: könnyű felkorbácsolni az érzelmeket azzal, hogy míg a milliárdosok észre sem veszik majd a plusz adót, addig a családi farmot birtokló szegény özvegy belerokkan majd.

A probléma banálisnak tűnhet, de a megoldások számos buktatót rejtenek. Kivételt lehet tenni adóztatható jövedelem alapján, vagy mentesíteni a jellemzően ritkán likvid vagyonfajtákat, mint például bizonyos ingatlanokat. De a tanulmány szerint az európai példákból az látszik, hogy ezek a kivételek mind oda vezetnek, hogy végül kiskapukká változnak, és nem azok fognak velük élni, akiknek ténylegesen szánják őket. Mégis van megoldás: magasabbra kell tenni a vagyoni küszöböt, hiszen a cél a leggazdagabak megadóztatása, azé a felső rétegé, ahol egyre nagyobb vagyon halmozódik fel, szélesítve ezzel a vagyoni szakadékot. 

Tehát a vagyonadók európai kudarca a tanulmány szerint nem technikai jellegű volt, hanem inkább a rossz hozzáállás okozta. Saez és Zucman szerint a jogalkotók azzal az előfeltevéssel álltak hozzá a rendszer kiépítéséhez, hogy a kiskapuk keresése és az offshore-ozás elkerülhetetlenül benne vannak a pakliban. Ezzel szemben a tanulmány szerzői szerint az, hogy mennyi teret hagyunk ezeknek a jelenségeknek, pusztán adópolitika kérdése, és nem valami megkérdőjelezhetetlen külső erő függvénye. 

Mivel egészen a közelmúltig az EU-s szinten alig történt kísérlet az adóelkerülés elleni harcra, az egyes országok kísérletei a vagyonadóra nagyjából kudarcra voltak ítélve. Emellett az európai országok nem a megfelelő módon próbálták finomhangolni a vagyonadóikat ahelyett, hogy a vagyoni küszöböt emelték volna meg, mindenféle kivételekkel kezdtek kísérletezni. Ez végül csak újabb kiskapukat nyitott a rendszeren, amin keresztül a leggazdagabbak menekítették ki a pénzüket.