A karbonadó (vagy szén-dioxid-adó) nagyon egyszerű elgondolás, amelynek lényege, hogy minden fosszilis tüzelőanyagot (azaz szenet, olajat, vagy gázt) olyan arányban adóztatunk, mint amennyi széndioxid az adott anyag eltüzelésekor a levegőbe kerül. Ezzel automatikusan ösztönözzük a gazdaságot arra, hogy amennyire csak lehet, csökkentse a kibocsátásait. Mivel a gazdaság minden területén használnak fosszilis energiaforrásokat, ezért a karbonadó kisebb-nagyobb mértékben az egész gazdaságra hatással van. Kiemelten „bünteti” a karbonadó a széntüzelést, hiszen a szén eltüzelésekor keletkező széndioxid nagyjából kétszerese annak, ami azonos energiatartalmú gáz eltüzelésekor jön létre. Az olaj csak kb. 25%-kal „tisztább” a szénnél ilyen szempontból.

A karbonadó a klímaváltozás elleni harc egyik legköltséghatékonyabb módja, különösen, ha a karbonadó nem növeli az adóterhek összességét, hanem egyéb adónemeket vált ki. A közgazdászok Pigou-adónak hívják az olyan adókat, amelyek egy adott gazdasági tevékenység hátrányos társadalmi hatásainak (ún. negatív externáliák, pl környezetszennyezés) költségeit egy adó formájában ráterhelik az okozó tevékenységre, így tulajdonképpen megtérítve a társadalom kárait, egyúttal ösztönözve az adott tevékenység visszafogását. De nem kell makro-közgazdásznak lenni ahhoz, hogy megértsük, az egész társadalom jobban jár, ha az állam a szükséges bevételeket a fosszilis energiaforrások adóztatásából szedi be, ahelyett, hogy például a munkát adóztatná. Elvégre a szén, az olaj és a gáz rombolja az éghajlatot, és egyszer el fog fogyni. Miközben állandó probléma a munkanélküliség, aminek az egyik fő oka, hogy sok ember azért nem dolgozhat, mert nem tudná kitermelni a munkára terhelt jelentős adókat és járulékokat.

A karbonadó elgondolása már a 70-es években felmerült, és azóta rendszeresen elemzik a kutatók és követelik az aktivisták, de ennek ellenére csak kis lépésekben terjed világszerte. Pedig most már tényleg nyakunkon a klímaválság, szóval égető szüksége lenne a világnak egy működőképes eszközre, ami megfékezheti.

Nem lehet tudni pontosan, hogy milyen mértékű karbonadóra volna szükség ahhoz, hogy megfékezzük a klímaválságot, hiszen ez függ attól, hogy milyen egyéb intézkedések születnek, és attól is, hogy milyen maximális melegedést vagyunk hajlandóak elfogadni. Ha pl. azt szeretnék elérni, amit a világ országai a Párizsi Megállapodásban vállaltak, nevezetesen hogy a globális átlaghőmérséklet ne emelkedjen 2 C fok fölé az ipari forradalom kezdetén mérthez képest, akkor az Intergovernmental Panel on Climate Change IPCC szerint legalább 130 USD/tonna adómértékre volna szükség, de az is lehet, hogy ennél jóval többre. Ha például holnap Magyarországon bevezetnének egy 130 USD/tonnás karbonadót, akkor a benzin literje kb. 21%-kal lenne drágább, a dízelé pedig kb. 24%-kal. Ez nem kevés, de nem is elképzelhetetlen összeg, elvégre Európában az üzemanyagáraknak több, mint felét már most is az adók teszik ki. A földgáznál jelentősebb a hatás, mivel a mostani ár adótartalma jóval kisebb. Egy 130 USD/tonna karbonadóval a hazai lakossági gázár a háromszorosára emelkedne.

Ilyen szintű karbonadókat alig találunk a világban. Bár több tucatnyi országban van kifejezett karbonadó, csak Svédországban éri el az IPCC által számított minimum-szintet, most 139 USD-n áll. Ezután jön Svájc 101 USD-vel, Finnország 77 USD-vel, Norvégia 64-gyel, és Franciaország 55-el. EU-szintű, közösségi karbonadó nincs, de az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszerében (EU ETS) a széndioxid-kvóták ára egyfajta karbonadóként működik, ez az elmúlt évben kb. 20 EUR/tonna körül mozgott. Szerte a világon sokfelé vannak karbonadók, pl. Kínában, Mexikóban, Kolumbiában, vagy akár Ukrajnában, de ezek tonnára vetített értéke rendszerint nem éri el a 10 USD-t, ami kb. egy 2%-os benzinár-emelésnek felel meg. A karbonadók terjedése sem egyértelmű: Franciaországban a zavargások nyomán vissza kellett vonni egy karbonadó-emelést, a kanadai Alberta államban az új kormány pedig eltörölte a csupán pár éve bevezetett karbonadót.

Karbonadók világszerte (forrás: World Bank State and Trends of Carbon Pricing 2018)

Felmerül tehát a kérdés, hogy mi lehet a baj a karbonadóval, ha elvileg annyira jó megoldás, de a való életben valahogy mégsem bír elterjedni? Vegyük végig a nehézségeket:

• Először is, ahogy mondani szokták: „Csak a régi adó a jó adó”. Az emberek nem szeretnek adózni, és nehezen viselik az új adók bevezetését, még akkor is, ha egyébként egyetértenek az adott adó céljával. Egy új adó bevezetése könnyen tüntetésekhez, lázadásokhoz vezethet, ahogy azt Franciaországban láthattuk 2018-ban, ahol a sárgamellényes tüntetéseket kirobbantó szikra éppen a benzinár-emelés volt. Érthető hát, hogy a politikusok igen óvatosak a karbonadókkal. Hiába válna előnyére a csendes tömegeknek egy ilyen adó, a kevés hangos tiltakozó könnyen alááshatja a vezetés legitimitását.

• A politikai erőviszonyok sem segítik a karbonadókat, hiszen az olaj-, gáz- és szénvagyon, illetve az energiatermelő-eszközök rendszerint kisszámú gazdag ember, vagy nagyvállalat kezében összpontosul, akiknek sokkal nagyobb a lobbierejük, mint a dolgozóknak. Ezzel a lobbierővel meg tudják akadályozni, hogy az állam a bevételeit átterhelje a munkaerőről a természeti erőforrásokra.

• A karbonadó ráadásul erősen regresszív jellegű, azaz minél szegényebb valaki, arányosan annál nagyobb terhet jelent számára. Ez azért van, mert a szegények a teljes jövedelmüknek sokkal nagyobb részét költik energiára, mint a gazdagok. Magyarországon egy karbonadó elfogadtatásakor pl. nagy problémát jelentene, hogy sokan fűtenek otthon viszonylag olcsó, de rendkívül szennyező lignittel. Egy karbonadó bevezetése a szegényebb lignitfogyasztó háztartások számára jelentős anyagi problémát jelenthet.

• Egy megfelelő mértékű karbonadó ezenfelül átrendezi a gazdaság versenyképességi viszonyait is, azaz rontja a versenyképességét azon iparágaknak, ahol a végtermékek árában az energiaár jelentős részt képvisel. Ilyen pl. az acélipar vagy a cementipar. Ez a folyamat egyrészt kívánatos, hiszen éppen azt akarjuk, hogy ezek a termékek drágábbak legyenek, vagy hatékonyabban készüljenek el. De ettől még nem lesz könnyebb a politika számára kezelni azt, hogy ha a megemelkedett adóterhek miatt bezár mondjuk egy acélgyár, és attól fogva inkább Kínából importáljuk az (ugyanannyi széndioxiddal megtermelt) acélt. Hasonló problémákat jelent az, amikor a bányászok veszítik el az állásukat a szén megdrágulása miatt.

Megfelelő szabályozással persze a fenti problémák kezelhetők. A háztartási energiafogyasztásnál például sávos lehet a karbonadó, azaz a fogyasztás növekedésével egyre magasabb, így terhelve elsősorban a nagyfogyasztó gazdagokat. Egy másik lehetőség, hogy az adót eleve olyan tevékenységekre szabjuk ki, amit a gazdagok sokkal többet csinálnak, ilyen mondjuk a repülés. Egy másik lehetőség, hogy ún. bevétel-semleges karbonadót hozunk létre, vagyis, amikor bevezetjük, akkor ugyanannyival csökkentünk egy másik adóterhet, pl. az ÁFÁ-t, vagy egyszerűen csak visszaosztjuk az adóbevételeket egyenlő arányban minden lakosnak. Végül megígérhetjük a választóknak, hogy a bevételeket nemes célokra fordítjuk, pl. a tömegközlekedés, vagy a megújulók támogatására.

Kérdés persze, hogy az efféle megoldások mennyire hatásosak, illetve hihetők a választók számára. Egyes kutatások szerint hatékony karbonadókat leginkább ott lehet bevezetni, ahol a polgárok bíznak a döntéshozókban, illetve kicsi a korrupció. Ahol ezek a feltételek nem adottak, ott a polgárok egyszerűen nem fogják elhinni a karbonadóval kapcsolatos ígéreteket.

Persze az is lehet, hogy sok országban egyszerűen csak nem jött még el a karbonadók ideje. Egy 20-50%-os energiaár-emelés komoly teher, de a civilizáció összeomlásához képest semmiség, hiszen ilyesmi akár egy nagyobb gazdasági válság nyomán is előfordul. Ha az emberek megértik, hogy ezekre a lépésekre sajnos szükség van, mert a semmittevésért nagy árat fogunk fizetni, illetve a döntéshozók is átlátják, hogy a Párizsi Megállapodás céljainak eléréséhez a karbonadó igen hatékony eszköz, akkor a karbonadók is politikailag lehetségessé válnak. Ebben segíthetnek a 2018-ban elindult klímavédelmi tüntetések.

Egyelőre azonban a döntéshozók az éghajlatpolitika terén abban a helyzetben vannak, amelyet Jean-Claude Juncker fogalmazott meg még 2007-ben: „Mindannyian tudjuk, mit kell tenni, csak azt nem tudjuk, hogyan fognak újraválasztani minket, ha megtettük”

Vendégposztunk szerzője Bart István, a Klímapolitika igazgatója