Afrika régóta a nemzetközi rivalizáció, befolyás- és erőforrásszerzés terepe, egyúttal viszont a világ legszegényebb országainak ad otthont, klímakatasztrófák és konfliktusok színtere, és a nemzetközi humanitárius és fejlesztési segélyek egyik legnagyobb befogadója. Az afrikai országok felemelkedésében az eddig uralkodó, paternalista felfogás nem hozott áttörést. Ahhoz, hogy Afrika egy valóban stabil, fenntartható fejlődési pályára álljon, a kontinens országainak is meg kell tanulniuk hatékonyabban képviselni a saját érdekeiket, de a fejlett országoknak is fel kell ismerniük a saját felelősségüket, miközben olyan nem demokratikus szereplők is egyre nagyobb befolyásra tesznek szert mint Kína vagy Oroszország.
Nagyhatalmak terepasztalából befektetői paradicsom
Afrikán jó párszor végigmentek már a nagyhatalmak, és most ismét a nemzetközi geopolitikai rivalizációk célkeresztjébe került. Az első nagy vetélkedési hullám a fejlett országok között a 19. századi gyarmatosítás volt, amikor az európai nagyhatalmak felszabdalták, szétosztották egymás között, és közel száz éven át uralmuk alatt tartották a kontinenst. A második nagy roham a hidegháború idején jött el, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymással versengve próbáltak szövetségeseket találni - többnyire zsarnokokat támogatva - a frissen függetlenedett afrikai országokban.
A harmadik roham most zajlik. Az Economist összefoglalója szerint kormányok és nemzetközi üzleti szereplők sorra figyelnek fel az kontinensben rejlő lehetőségekre, és tolakodva bővítik diplomáciai, katonai és kereskedelmi jelenlétüket az afrikai országokban: 2010 és 2016 között 320 új nagykövetség nyílt Afrikában, csak Törökország 26 új külképviseletet nyitott a kontinensen. Az Egyesült Államok és Franciaország katonai erőforrásokkal és technológiával támogatják a dzsihádisták elleni fellépést a Szahara déli részén, Kína mára a legnagyobb fegyverbeszállítóvá vált a szub-szaharai Afrikában, Oroszország pedig 19 új katonai egyezményt kötött afrikai országokkal az elmúlt öt évben.
A kereskedelem is fellendült: 2006 és 2018 között Kína letaszította az Egyesült Államokat a dobogó tetejéről, és Afrika első számú kereskedelmi partnere lett, India a második helyre jött fel, Törökország és Indonézia Afrikával folytatott kereskedelmi forgalma megtriplázódott, Oroszországé pedig több mint négyszeresére nőtt.
Az Afrikáért folytatott versengés harmadik hullámában az előző kettőhöz képest elvileg sokkal több a jószándék - legalábbis az Economist összefoglalója így írja le a helyzetet. Kérdés, hogy üzleti és reálpolitikai érdekek mentén szerveződő cselekvésekben beszélhetünk-e egyáltalán jó vagy rossz szándékról. A gyarmati alávetettség, a hidegháborús játszmákban kötött szövetségek, de sok esetben még a 21. századi segélyezés is inkább eszközként kezeli Afrikát: eszközként gazdasági, katonai, diplomáciai és biztonsági célok eléréséhez. Nehéz szemet hunyni afelett is, hogy sok Afrikába érkező külföldi befektető neokolonialista kizsákmányolóként csak a kontinens természeti erőforrásaiban érdekelt, és nem az afrikaiak jólétében. Gondoljunk csak a mocskos olaj- és ásványianyag projektekre, korrupt vezetőkre, az átláthatóságra fittyet hányó cégekkel kötött szerződésekre, zavaros kínai és orosz üzletekre, és az ezeket feltáró újságírók meggyilkolására.
Ennek ellenére a megnövekedett külföldi aktivitásnak pozitív hatásai is lehetnek, például az infrastrukturális beruházások, új gyárak létesítése, a kereskedelem és a turizmus fellendülése révén. Az Economist összefoglalója arra koncentrál, hogy mit kell tenniük, min kell változtatniuk az afrikaiaknak ahhoz, hogy a szövevényes diplomáciai vagy kereskedelmi tárgyalások során jobban tudják képviselni saját érdekeiket, és a nagy nemzetközi érdeklődésből hasznot húzhassanak.
Mit lenne Afrika feladata?
A cikk négy aranyszabályt állapít meg, amiket ha sikerülne betartani, az afrikaiak elérhetnék, hogy nagyobb mértékben részesüljenek a nemzetközi figyelem adta lehetőségek előnyeiből.
Az első ilyen az átláthatóság. Az érvelés úgy hangzik, hogy az állampolgárok, aktivisták, újságírók munkája elengedhetetlen a transzparencia megteremtésében az olyan országokban, ahol a súlyosan eladósodott kormányok titkos feltételekkel vesznek fel jó eséllyes számukra előnytelen kölcsönöket például Kínától. Ahhoz, hogy az ezekből finanszírozott projektek ne csak a hatalmasok, hanem az átlagemberek javára váljanak, az állampolgároknak tudniuk kell, hogy pontosan miről és milyen feltételekkel köttettek ezek a hitelmegállapodások.
A második fontos kritérium, hogy az afrikai vezetők fektessenek nagyobb hangsúlyt a stratégiai szemléletre és a koordinációra. A jelenlegi felállás szerint, ha jön egy erős külföldi szereplő (legyen az egy állam vagy egy óriásvállalat), az zárt ajtók mögött, külön-külön ül le az egyes afrikai országokkal tárgyalni, és így könnyen tudja érvényesíteni a saját maga számára előnyös feltételeket. Ha a kontinens országai összefognának, és képesek lennének egységesen, jól felfogott közös érdekeiket képviselve fellépni a tárgyalások során, sokkal jobb feltételeket tudnának kiharcolni maguknak. Erre egyébként vannak létező kezdeményezések, például a 2002-ben megalakult, Afrikai Egység Szervezetet felváltó Afrikai Unió, ami a kontinens érdekeinek képviseletére hivatott a nemzetközi porondon. Ez a szervezet a gazdája az “Új partnerség Afrika fejlődéséért” (NEPAD) nevű programnak, melynek célja, hogy Afrika passzív segélybefogadóból saját fejlődésének irányítója legyen.
A harmadik dolog, amit az afrikai vezetőknek nem szabad figyelmen kívül hagyniuk, hogy a hidegháborúnak vége, a nemzetközi színtéren már nem zéró összegű játszmák zajlanak, nem kell “oldalt választaniuk”, egyszerre több féllel is együttműködhetnek. Ha úgy döntenek, üzletelhetnek egyszerre az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal, a választás lehetőségével pedig jobb alkupozíciók kínálkoznak. Már nem az a szabály érvényes, hogy az egyik fél csak a másik kárára nyerhet, az infrastrukturális beruházások például nem csak az abba fektetőt, hanem utána következőket is segítik. Ha felépül egy kínai híd Ghánában, egy amerikai jármű is átkelhet a folyón, ha pedig egy brit cég mobilhálózatot fejleszt Kenyában, egy ottani vállalkozó ezt kihasználva elindíthatja új, határokon átnyúló vállalkozását.
Az utolsó intelem arról szól, hogy az afrikai döntéshozók ne higgyenek el feltétlenül mindent újdonsült partnereiknek. Kína például azt hirdeti, hogy a nyugati gyökerű demokratikus működés helyett a fejlődést csakis egy erős vezető kéz garantálja, ami nem feltétlenül van így. Egy 2014-es kutatás során a Világbank és a Cornell University munkatársai arra jutottak, hogy minél demokratikusabb egy afrikai ország, annál gyorsabb a gazdasági növekedése. Az oktatás és a városiasodás következtében az emberek kritikusabbá válnak a vezetőikkel szemben, ami nagyobb politikai versenyt eredményez, ez pedig erősíti az állampolgári akarat érvényesülését. Vagyis, ha ezekben az országokban sikeresen kialakulna a demokratikus verseny, az állampolgárok jobb eséllyel lesznek képesek kiharcolni a globalizáció egy olyan formáját, ami számukra és a külföldiek számára is előnyös.
Tényleg ennyi a siker receptje?
Nézhetjük úgy is a helyzetet, hogy az Afrika iránt érdeklődő szereplők olyan lehetőségekért versengenek egymással, melyeket csak úgy szerezhetnek meg, ha azokat megadják nekik. A döntés ebben az értelmezési keretben az afrikai országok kezében van, ők azok a szereplők, akik ha ügyesen lépnek ebben a globális játszmában, nagy befolyással lehetnek annak kimenetelére.
Csakhogy nem olyan egyszerű egy olyan játékban érvényesülni, ahol a másik fél írja a szabályokat. Afrika és a nemzetközi közösség többi tagjának viszonyában nem szabad megfeledkeznünk a többi állami és magánszereplő felelősségéről sem abban, hogy az afrikai országokban zajló beruházások valóban az ott élők javát szolgálják.
Az Economist cikke nagyon fontos jelenségeket és problémákat vet fel, azonban kihagy egy legalább ennyire fontos szempontot is a helyzetértékelésből, ami egyébként a fejlett országok hozzáállására általában véve jellemző. Ennek megértéséhez érdemes áttekinteni a nemzetközi fejlesztési együttműködés jelenlegi kereteit.
Abban globális szintű egyetértés van, hogy egy egyenlőbb, fenntarthatóbb és biztonságosabb világhoz közösen elfogadott alapelvekre van szükség, világosan megfogalmazott, mindenki által elfogadott célokkal. A közös vízió az ENSZ Közgyűlése által 2015-ben egyhangúlag elfogadott Fenntartható Fejlődési Célokban fogalmazódott meg. Ezek között találunk olyan célokat mint a környezetünk és az élővilág védelme, az egyenlőtlenségek csökkentése, a szegénység és az éhezés felszámolása, a minőségi oktatás biztosítása mindenki számára a világon vagy a méltányos munkapiaci körülmények megteremtése.
Az is világos, és ezt szintén minden ENSZ tagállam elismeri, hogy a célok eléréséhez, és különösen a legszegényebb országok fejlesztéséhez rengeteg pénzre van szükség. Ezért is tartották meg 2015-ben a Fenntartható Fejlődési Célok elfogadása után Addis Abababában azt a nemzetközi fejlesztésfinanszírozási konferenciát, ahol az ENSZ tagállamai az említett Célok eléréséhez szükséges anyagi források megteremtésének fő pilléreiben állapodtak meg.
Ahogy az a Célokban és az Addis Ababában elfogadott akciótervben is megfogalmazódik, egy ilyen nagyszabású, közös vízió megvalósítása érdekében óriási szükség van arra, hogy a világgazdaság minden szereplője felelősséget vállaljon. Ez alatt értjük az afrikai országok kormányait, de ugyanúgy a nyugat-európai országokat, a civil szektort vagy a magángazdaság különböző szereplőit, különös tekintettel a legnagyobb vállalatokra. Ennek ellenére az OECD tagállamai (vagyis a világ legfejlettebb országai) habár formálisan elköteleződtek az Addis Ababai akcióterv hat pontjában megfogalmazottak mellett, a fő problémát továbbra is a heyi szintű korrupcióban, intézményi hiányosságokban és a befektetések hiányában azonosítja, melyeket elsősorban a fejlődő országokban jellemző rossz kormányzás számlájára írnak, ahelyett, hogy felismernék saját felelősségüket a rossz globális gazdasági kormányzásban azokban az intézményekben, melyeket ők maguk irányítanak.
Afrika egy eddig semmihez sem fogható, új, globalizált világrendszer része, és viszonylag könnyen belátható, hogy hatással van a bolygó többi részére is, ha egy egész kontinens tartós lemaradásban van. Ha pedig valóban Afrika felemelkedése a cél, tágítanunk kell a perspektívánkat, és nem szabad megállnunk azoknál a kérdéseknél, hogy mit kellene tenniük az ottani kormányoknak vagy az ottani állampolgároknak ahhoz, hogy olyan államokká váljanak, ahol jó élni, és nem szabad leragadni ott, hogy az afrikai országokban sokszor az elharapódzó korrupció, az átláthatatlan kormányzás és az antidemokratikus államszerveződések a fejlődés legfőbb gátjai.
A kérdéseink megfogalmazásakor ki kell térnünk arra is, hogy mit csinálhatnának máshogyan, jobban a fejlett országok, a hibák beazonosításakor pedig léptéket kell váltanunk, és nem csak az egyes kormányok cselekvéseit kell vizsgálnunk, hanem azokat az elsősorban pénzügyi és gazdasági globális rendszereket, amelyben ezek az államok vagy akár magánszereplők különböző módokon és különböző befolyással navigálnak. Figyelembe kell venni minden szereplő felelősségét, és a megoldásokat nem csak helyi szinten kell keresni, hanem orvosolni kell a súlyos intézményi és rendszerszintű hiányosságokat is. Az afrikai politikusok korruptságán vagy a demokratikus elvek érvényesülésének hiányán kívül ezek is komoly akadályai annak, hogy az ezekbe az országokba érkező fejlesztési vagy üzleti célú befektetések olyan módon hasznosulhassanak, hogy az érdemben hozzájáruljon a mindennapi életfeltételek javulásához, és a legsérülékenyebb csoportok felemelkedéséhez.
