Európában és az Egyesült Államokban egyre inkább jól fizető és stabil, valamint bizonytalan és rosszul fizető munkahelyekre szakad szét a munkaerőpiac, miközben a megélhetés költségeinek növekedése meghaladja azt a tempót, ahogy a bérek nőnek a 2008-as válság óta - dióhéjban összefoglalva ez derül ki a McKinsey Global Institute, a nemzetközi tanácsadócég kutatási részlegének új tanulmányából, ami 22 OECD-tagállam társadalmi és gazdasági trendjeit elemezte 2000-től kezdve a közelmúltig.
A tanulmány egyik fő következtetése, hogy a munkavállalók egyre kevesebb segítséget kapnak ahhoz, hogy érvényesülni tudjanak a munkaerőpiacon. Például látványosan csökken a szakszervezeti lefedettség: miközben a vizsgált országokban 2000-ben még a munkavállalók 44 százaléka dolgozott olyan helyen, ahol a munkaviszonyát kollektív szerződés szabályozta, 2017-ben már csak 38 százalék volt ez az arány. Emellett általánosan is csökkent az állam gazdasági szerepe tulajdonosi és szabályozói szinten is. Jelentős trend volt az oktatás és az egészségügy, a közlekedés és az energetika privatizációja, a szociális bérlakásállomány csökkenése, és csökkent a munkavállalók elbocsátással szembeni védelme is.
2008 és 2018 között 16 európai országban és az Egyesült Államokban hétmillió közepes képzettséget igénylő munkahely szűnt meg. A munkaerőpiac “közepének” kiüresedése az elmúlt két évtizedben több folyamat együttes eredménye volt. Egyrészt fontos szerepet játszott benne az ipari munkahelyek Ázsiába való kiszervezése. Másrészt viszont a szolgáltató szektor térnyerése is hozzájárult a magas és alacsony képzettséget igénylő munkahelyek térnyeréséhez a közepes képzettséget igénylők kárára.
Az átlagbér 2000 és 2018 között a 22 fejlett országban évente csupán 0,7 százalékkal emelkedett, vagyis nagyjából az átlagos éves GDP-növekedés felét érte csak el. Ez a folyamat 115 millió magasan képzett munkavállaló számára jelentett magasabb béreket, és ezzel együtt több megtakarítást, azonban nagyjából 120 millió ember számára stagnáló béreket és bizonytalan helyzetet eredményezett a munkaerőpiac átalakulása.
Ennek a tanulmány szerint a gazdasági teljesítményre kiterjedő hatása is van, ugyanis az alacsonyabb keresetekből kevesebb pénzt lehet félretenni, arról nem is beszélve, hogy a kevesebb elkölthető jövedelem kevesebb fogyasztást is eredményez. A vizsgált időszakban 22 országból 11 országban csökkent a háztartásokban az az arány, ami a jövedelemből megtakarításra megy, 2017-ben pedig több mint a felnőttek fele nem tudott félretenni a nyugdíjas éveire.
A folyamat különösen hátrányosan érinti a fiatalokat, akiknek a számát a vizsgált országokban a McKinsey nagyjából 180 millió főre becsülte. A fiatalok nehezebben tudnak stabil, jól fizető állásokat kapni, emiatt egyre inkább csak az alapvető megélhetésük fedezésére elég a bérük. Mindez a vagyonuk nagyságán is meglátszik, ami átlagosan nagyjából egyharmada a felnőttek átlagos vagyonának. Egy generációval ezelőtt ugyanez az arány még kétharmad volt. Összességében a tanulmány által vizsgált népesség alsó három tizedének, nagyjából 500 millió embernek vannak megélhetési problémái. Amíg a vizsgált 22 ország felében visszatért a háztartások átlagos jövedelme az válság előtti szintre, az egyenlőtlenségekre jóval érzékenyebb medián jövedelem még mindig 23 százalékkal alacsonyabb, mint amekkora a válság előtt volt.
A globalizáció és a munkahelyek kiszervezése ugyanakkor számos olyan előnnyel is járt, amiket azok is megéreznek, akik a munkaerőpiacon rosszul jártak a folyamat miatt. 10 ország fogyasztási adatai alapján a tanulmány ugyanis arra jutott, hogy ma hat héttel kevesebb munkáért járó pénzből lehet ugyanannyi bútort, ruhát, szórakoztató elektronikai terméket és szolgáltatást vásárolni, mint 2000-ben. Eközben ugyanakkor az oktatás, az egészségügyi szolgáltatások, a közlekedés, és a lakhatás költségei is jelentősen nőttek. Mivel ezek jóval nagyobb szeletet tesznek ki az átlagos kiadási tortában, a drágulás ezen a területen bőven ellensúlyozta az említett termékek és szolgáltatások olcsóbbá válását.
A helyzet tehát az, hogy az elmúlt időszakban a nyugati világban nagyjából 335 millió alacsony képzettségű embernek voltak megélhetési gondjai, 200 millió embernek stagnált a bére, és 40-150 millió között van azoknak a száma, akiknek az automatizáció miatt veszélyben van az állása. A McKinsey tanulmánya nem tesz megoldási javaslatokat a problémák megoldására, ugyanakkor az egyenlőtlenségekkel foglalkozó egyik leghíresebb közgazdász, Branko Milanovic tavaly megjelent új könyvében részletesen foglalkozik azzal, hogy miként lehetne csökkenteni ezekből az új munkaerő-piaci trendekből következő egyenlőtlenségeket.
Milanovic a könyvben négy, az egyenlőtlenségeket kordában tartó tényezőt azonosított be a második világháborútól a 80-as évekig tartó időszakra vonatkozóan, amikor relatíve alacsonyak voltak a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek. Ez a négy tényező a következő: erős szakszervezetek, progresszív adórendszer, jelentős állami transzferek és kiterjedt állami oktatási rendszerek. Milanovic szerint bár ezek abban az időszakban hatásosak voltak, a 21. században már nem működnének.
Hogy miért? Milanovic szerint a szakszervezetek például nem csak a 80-as évek új jobboldali politikai erőinek intézkedései miatt gyengültek meg. Maga a termelés is úgy változott meg ugyanis, hogy a munkavállalók egymástól elszigetelten dolgoznak, gyakran kisebb csapatokban, amiknek az érdekei és céljai is mások, mint egy gyár munkásainak, akik nagyjából ugyanazt a munkát végzik. Ilyen környezetben a szakszervezetek is nehezebben toboroznak tagokat.
Az oktatás a képességek egyenlőbb elosztásán keresztül csökkentette a jövedelmi különbségeket, és az ötvenes évektől kezdve az iskolában töltött évek száma 4-8 évről mára átlagosan 13-15 évre nőtt. Milanovic szerint ugyanakkor ezt már nem igazán lehet tovább növelni, ráadásul a technológia egyre bonyolultabbá válik, így jóval több időre is van szükség az elsajátításához. A progresszív adóztatás és az állami transzferek pedig politikai szempontból jóval nehezebben megvalósíthatóak a globalizáció korában, ugyanis a tőke mobil, így az érdekérvényesítő képessége is nagyobb, mint az 50-es években, amikor a termelés nyugati világon kívülre szervezése nem volt annyira magától értetődő opció, mint manapság.
De mi az, ami Milanovic szerint működhet? A közgazdász négy lehetséges megoldási javaslatot is felvet, amiből három a tőketulajdonlás koncentrációjának csökkentésére, egy pedig az oktatási rendszer reformjára irányul.
Milanovic szerint habár az államoknak nincs nagy hatása arra, hogy a tőke és a munka globálisan milyen mértékben részesül a teljes globális jövedelemből, a tőkekoncentráció csökkentése lehetséges nemzetállami keretek között. Ennek az egyik módja annak az elősegítése lenne, hogy ne csak szélesebb rétegek tartsák magasabb hozamokat garantáló pénzügyi eszközökben, például részvényekben a megtakarításaikat. A lakossági kisbefektetők jellemzően kockázatkerülők, ezért hajlamosabbak kevésbé kockázatos eszközökben, például állampapírban tartani a pénzüket, de Milanovic szerint ezt állami garanciákkal lehetne ellensúlyozni.
Szintén a pénzügyi eszközök tulajdonlásának dekoncentrálását lehetne elérni munkavállalói résztulajdonosi programokkal, amikre a startup világban és különösen az Egyesült Államokban már jelenleg is számos példa van. Ezekről részletesebben is írtunk már korábban. A harmadik tőkekoncentrációt csökkentő eszköz pedig a vagyonadó, valamint az öröklési adó lehet. 1990-ben még 12 OECD-tagországban volt vagyonadó, ebből 2017-re nyolc ország elhagyta ezt az adónemet, ahogy arról részletesebben is írtunk, inkább politikai, mintsem gyakorlati okonál fogva.
Milanovic negyedik javaslata pedig az oktatási rendszer egyenlőtlenségeinek csökkentésére vonatkozik: habár ugyanis az oktatásban töltött évek számának kiterjesztése problematikus, a nyugati oktatási rendszerekben jelenleg a konkrét iskolától függően hatalmas különbségek vannak abban, hogy egy tanuló milyen képességekkel lép az iskola elvégzése után a munkaerőpiacra. Ezeknek az egyenlőtlenségekben a csökkentéséhez szintén csak politikai akaratra van szükség.
