Az angolszász világban az utóbbi időben egymás után kerülnek elő a megoldási javaslatok az elmúlt évtizedekben elfogadhatatlan szintre nőtt vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentésére. A vagyonadóról ezen a blogon mi is írtunk már, most azonban egy másik tervet mutatunk be, ami nem a vagyon újraosztásán keresztül, hanem a vállalati tulajdonviszonyok átszervezésén keresztül enyhíti az egyenlőtlenségeket. A dolog aktualitása, hogy Angliában és az Egyesült Államokban is előkerültek ezek az elképzelések a baloldali pártok programjaiban.
Az angol Munkáspárt 2018-ban vette be a programjába az inkluzív tulajdoni alap (inclusive ownership fund – IOF) ötletét. Ennek az a lényege, hogy minden 250-nél több alkalmazottat foglalkoztató brit céget arra köteleznének, hogy a részvényeinek 10 százalékát egy pénzügyi alapba tegye, ezeknek a részvényeknek az osztalékaiból pedig csak a munkavállalók részesülnének. Nemrég Bernie Sanders, az amerikai Demokrata párt egyik elnökjelöltje egészen hasonló tervet jelentett be. Ő azonban még tovább merészkedne, a legalább 100 millió dollár árbevételű nagyvállalatok és minden tőzsdei cég részvényeinek ötöde után vehetnének fel osztalékot a dolgozók.
Becslések szerint az Egyesült Államokban több mint 22 ezer cégnél 56 millió munkavállalóra vonatkozna a javasolt szabályozás, Angliában pedig 10,7 millió emberre, ami a brit magánszektor munkavállalóinak 40 százalékát jelenti. Egy kutatás szerint Angliában egy munkavállaló éves jövedelme 2727 dollárral (nagyjából 815 ezer forinttal) nőne átlagosan, Sandersék az USA-ban 5000 dolláros (csaknem 1,5 millió forintos) átlagos éves jövedelemnövekedést becsülnek a tervük megvalósulása esetén.
Sanders egyébként további intézkedésekkel együtt képzeli el a munkavállalók pozíciójának megerősítését a cégeken belül. Az egyik ilyen ötlet az lenne, hogy köteleznék a nagyvállalatokat, hogy az igazgatótanácsaik tagjai 45 százalékban a munkavállalók közül kerüljenek ki. Hasonló terve egyébként Elizabeth Warren demokrata elnökjelöltnek is van, igaz, ő csak a tagok negyven százalékát választatná meg a munkavállalókkal. Abban azonban megegyeznek a két jelölt elképzelései, hogy a kereskedelemi minisztériumban külön osztályt hoznának létre, ami a cégek társadalmi felelősségvállalását szabályozó charták betartását ellenőrizné.
A Warren és Sanders által is támogatott igazgatótanácsi képviselet számos európai országban, például Németországban, Franciaországban és skandináv országokban a mai napig is működik: kutatások szerint az így működő cégeknél nagyobb a jövedelmi egyenlőség, magasabb a termelékenység, és több az innováció.
Sanders teljes egészében megtiltaná a cégeknek a saját részvényeik visszavásárlását: ilyen törvényjavaslatra korábban is volt már példa, azonban az a javaslat abban az esetben megengedte volna a részvény-visszavásárlást, ha az adott cég béreket emelt előtte. A demokrata elnökjelölt emellett kötelezné a cégek tulajdonosait, hogy mielőtt eladják vagy bezárják a cégek, vagy kiszervezik a termelést, hogy lehetővé tegyék a munkavállalóknak, hogy megvegyék a vállalatot. Sanders emellett egy 500 millió dollárral feltőkésített állami bankot is létrehozna, ami azoknak a munkavállalóknak kínálna olcsó hiteleket, akik részesedést vásárolnának a cégből, ahol dolgoznak.
Az USA-ban már jelenleg is vannak olyan vállalatok, ahol van lehetőség munkavállalói tulajdonszerzésre, konkrétan 7000 cégnél van erre lehetősége nagyjából 11 millió dolgozónak. A vállalati dolgozói tulajdonnal foglalkozó társadalomtudományos kutatások alapján az eddigi próbálkozások látványos eredményeket tudtak felmutatni. A Rutgers Egyetemen készült tanulmány alapján a munkavállaló résztulajdonosi programok általában növelni tudták a munkavállalók részesedését a pénzügyi eszközökből, és csökkentették a faji és nemi alapú vagyoni egyenlőtlenségeket.
Olyan szabályozásra még nem igazán volt példa, ami országos szinten tenné kötelezővé ennek a modellnek a követését. Az 1980-as években Svédország került a legközelebb valami hasonlónak a megvalósításához. Ott a szociáldemokrata kormány a társasági adó egy részét egy pénzügyi alapba különítette el, amiből a szakszervezetek gazdálkodtak. A munkavállalók képviseletei a pénzből részvényeket vásároltak volna. 1976-ban ugyanakkor a szociáldemokrata párt elveszítette a választásokat, és a tervet ebben a formában soha nem valósították meg. 1984-ben az újra hatalomra került szociáldemokraták elfogadták ugyan az eredeti terv egy erősen fellazított verzióját (sokkal kevesebb pénz volt az alapban, és csak a tőzsdei cégek 7 százaléka fizetett bele), de 1992-ben a konzervatív kormány privatizálta az alapot.
Az Egyesült Államokban a tőzsdén kereskedett részvények 80 százaléka a lakosság 10 százalékának tulajdonában van, és az amerikaiak 50 százalékának egyáltalán nincsenek részvényei. Közben viszont az amerikai felsővezetők bónuszai egyre nagyobb arányban függnek attól, hogy mekkora osztalékot kapnak a cég részvényesei. Ez a rendszer leginkább a részvényeseknek és a vezető beosztásúaknak kedvez, és az elmúlt évtizedekben az alacsonyabb jövedelműek bérnövekedése messze el is maradt a cégek termelékenységének növekedésétől. A munkavállalók tulajdonossá válása és az igazgatótanácsi képviseletük a demokraták szerint ezeket a problémákat tudná kezelni.
Egy magyar olvasónak mindez távolinak tűnhet, ugyanakkor Magyarországon több múltbeli és jelenlegi trend miatt is érdekes lehet, hogy a nyugati világban sikerül-e egyáltalán kipróbálni ezeket a terveket, és ha sikerül, akkor milyen eredményei lesznek. A múltbeli kapcsolódás a munkavállalói képviselethez Magyarországon a rendszerváltás időszakához kötődik: a privatizáció során ugyanis az 1992-es munkavállalói résztulajdonosi (mrp) törvény lehetővé tette és támogatta a munkavállalók vállalati tulajdonszerzését. Ennek köszönhetően bár nem túl nagy arányban, de a mai napig is vannak munkavállalói résztulajdonban lévő magyar cégek. Boda Dorottya és Neumann László tanulmánya szerint a legnagyobb arányban a feldolgozóiparban és a kiskereskedelemben voltak ilyen cégek, bár az arányuk visszaszorult a kilencvenes évek végére.
Mindenesetre a rendszerváltás idején a döntéshozók egy része hitt abban, hogy a termelés közben keletkező profitok igazságosabb elosztása a demokráciához elengedhetetlen széles középosztály megteremtéséhez is hozzájárulhat. Mindez azért is lehet aktuális még mindig, mert a Magyar Nemzeti Bank 2017-re vonatkozó vagyonfelmérése szerint Magyarországon a pénzügyi eszközök körülbelül 70 százaléka a legfelső háztartási decilis tulajdonában van. A rendszerváltás idején népszerű ötlet leporolása egy módja lehet annak, hogy ezen változtassunk, bár ettől jelenleg még elég messze vagyunk.
