A koronavírussal kapcsolatban talán az egyik legtöbbet emlegetett tény az, hogy főleg az idős emberekre veszélyes (bár újabban arról is vannak hírek, hogy minden korosztálynál súlyos szövődményei lehetnek a betegségnek.) Arról is sok szó esett már, hogy a járvány nagyon súlyosan érintette a világ országainak gazdaságát, egyszerre alakult ki keresleti és kínálati sokk, a gyárak leálltak a korlátozások miatt, az emberek pedig jóval kevesebbet fogyasztanak, mint akár csak néhány hónapja, hiszen vagy rosszabb lett az anyagi helyzetük, vagy a korlátozások miatt eleve nem elérhetőek bizonyos szolgáltatások. Azonban a gazdasági hatások tekintetében sem egyenlően sújtja a vírus a különböző korosztályokat.
Amíg ugyanis maga a betegség esetén az idősek a legkiszolgáltatottabbak, addig a gazdasági hatásokat a fiatalok érzik inkább meg. Az OECD friss adatai szerint a tagországokban februárhoz képest márciusra 5,2-ről 5,6 százalékra nőtt a munkanélküliség. Bár ez még egy korai adat, és a nagy eltérések vannak régiónként, mégis valami érdekes megfigyelhető: a fiatalok körében a munkanélküliség az OECD országokban egy teljes százalékponttal növekedett.
Az OECD adataiból látszik, hogy a világ vezető gazdasági erőit tömörítő G7-ek esetén is a munkanélküliség főként a fiatalokat érinti. Ennek természetesen számos oka van, sok közülük teljesen független a koronavírushoz hasonló gazdasági krízisektől, mégis ők vannak a legjobban kitéve, náluk indul meg a leggyorsabban a lemorzsolódás. Ugyanis jellemzően fiatal korában az ember alacsony hozzáadott értékű, betanított munkákat végez, sokszor egyetem mellett, részmunkaidőben. Még azok is, akik később teljesen máshol helyezkednek el, sokszor vendéglátásból, idény- és alkalmi munkákból tartják fenn magukat. Ráadásul a fiatalabb generációknak sokkal kisebb a pénzügyi stabilitása, jellemző, hogy egyik hónapról a másikra – sőt a gig economy és a vendéglátás esetén az sem ritka, hogy egyik hétről a másikra – élnek, így egy rövid bevételkiesés is a padlóra küldheti őket.
Ahogy az Egyesült Államokban, úgy Magyarországon is ugyanaz a hivatalos szlogen: aki azt akarja, hogy legyen pénze, az dolgozzon meg érte. Ezeket a lózungokat viszont jellemzően azok erőltetik, akik még egy teljesen más környezetben szocializálódtak. Bár Magyarország és az Egyesült Államok huszadik századi gazdaságtörténete szöges ellentéte egymásnak, mégis van egy közös pont. Akik most negyvenes, ötvenes éveikben járnak, tehát abban a korban vannak, amikor a tapasztalatok szerint a legjobb az ember anyagi helyzete, még egy olyan világban születtek, ahol teljesen természetes volt, hogy az ember például összespórol egy kocsira vagy egy lakásra a fizetéséből (ismét hangsúlyozni kell, hogy természetesen igen más körülmények között történt ez a gulyáskommunizmus Magyarországában és az amerikai álom közepén.)
Ez az elégedetlenség a rendszerrel már a koronavírus előtt is megmutatta magát, és bár látszólag a populista konzervatív jobboldal még soha nem volt ennyire erős, egy másfajta trend is egyre inkább megfigyelhető: a fiatalabb generáció tagjai közül egyre többen első autó helyett megfizethető tömegközlekedést szeretnének, és már nem az az álmuk, hogy gazdagok legyenek, hanem hogy egy olyan világban éljenek, ahol az igazságos közteherviselésnek hála mindenki boldogul, és ahol a milliméterre vágott gyep helyett közösségi kert virít a ház előtt (ami lehetőleg alanyi jogon biztosítva van mindenkinek.) És most olyanok is a gyakorlatban szembesülnek vele, hogy mennyire törékeny is valójában az a gazdasági berendezkedés, amelyet eddig a legtöbben bebetonozottnak hittek, akik eddig viszonylag biztonságban voltak. Kiderült, hogy a kifogyhatatlannak hitt szupermarketek roskadozó polcai hamar kiürülnek, ha porszem kerül a gépezetbe.
Ráadásul az sem segít a fiatalok frusztrációján, hogy mindenhol azt szajkózzák, „együtt vagyunk a bajban”, pedig elég tágan kell valakinek értelmeznie valakinek az „együtt” fogalmát, ha egy kalap alá akarja venni a megbízási szerződéssel, lényegében munkavállalói jogok nélkül dolgozó pizzafutárt Jeff Bezossal (róla és a jótékonykodásáról itt írtunk, némileg szkeptikusan), aki hála a járvány miatt megugró forgalomnak az Amazonnál, 2026-ra a világ az első ember lehet a Földön, akinek a vagyona meghaladja az 1000 milliárd dollárt. Vagy a munkajogokért küzdő gyártósori munkást, és Elon Muskot, aki a szó szoros értelmében kizsarolta az egyik Tesla-gyárnak otthont adó megyénél, hogy az a korlátozások ellenére újranyithasson.
Úgy tűnik a koronakrízis tovább erősíti azokat a hangokat, amelyek változást követelnek. Az Atlantic cikke szerint az elmúlt időben tömegével léptek be fiatalok az amerikai szociáldemokrata pártba (SDA), részben ide csatornázódtak be a Bernie Sanders-árvák, de sokan a növekvő elégedetlenség miatt döntöttek a belépés mellett. „Az emberek körbenéznek maguk körül, és azt mondják »Ember, a kapitalizmus nem működik!«” – kommentálta a lapnak a hirtelen ugrást a taglétszámban a detroiti szociáldemokraták egyik vezetője. (Detroit egyébként is egyike azoknak az amerikai városoknak, ahol az amerikai álom néhány év leforgása alatt rémálommá változott, amikor magával rántotta az autóipar válsága a hetvenes években.)
Bár az SDA szövetségi szinten jelentéktelen, a helyi tagszervezeteik lokálisan próbálnak változtatni, segítenek azoknak, akiknek munkajogi vagy lakhatási gondja van, szolidaritási alapokat hoznak létre, hogy pénzzel is tudják támogatni azokat, akik megszorultak.
És utóbbiból lesz bőven. Akik most diplomáznak, azoknak (leszámítva néhány szakmát) még kevesebb esélyük lesz elhelyezkedni, mint eddig. Sőt, amíg talpra nem áll a gazdaság, még a rosszul fizető, de legalább szakmai tapasztalatot adó gyakornoki pozíciók is jegelve vannak. Senki nem tudja, hogy mi vár egy olyan társadalomra egy olyan világban ahol a munkakörülmények és lehetőségek alapjaiban változnak meg, például ha velünk marad a vírus, vagy új járványok követik, ahol azt sulykolták eddig, hogy munkával bármit el lehet érni.
Itthon is a munkaalapú társadalom maradt a kormány válságkezelésének vezérelve, de kérdéses, hogy a kis kávézóban dolgozó egyetemista fiataloknak, vagy a gyártósor mellől elbocsátott fiatal anyáknak mennyire lesz vonzó a hadsereg vagy a közmunka, akár csak mint átmeneti alternatíva a megélhetésre.
