A neoliberális globalizáció rendszere komoly válságban van és a felette bábáskodó két nagy intézmény, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) jövője bizonytalannak tűnik. Ennek apropóján a két intézmény tevékenységét vizsgáló Bretton Woods Project civil hálózat és a demokratikus párbeszéd előmozdítását célzó Opendemocracy.net egy hosszú cikksorozatban elemzi a multilateralizmus problémáit, valamint a Világbank és az IMF gyakorlatainak visszásságait.

A válság fő tünete, hogy egyre több helyen fordulnak szembe a neoliberális globalizációval, ami az elmúlt évtizedekben a nemzetközi együttműködés és fejlesztéspolitika kereteként funkcionált. Eközben valódi és hatékony nemzetközi együttműködésre lenne szükség a világ problémáinak megoldására, mindenekelőtt a fenntartható fejlődés hatékonyabb megközelítésére, és például egy klímakatasztrófa elkerülésére, amire egyre nagyobb esély mutatkozik.

A nemzetközi politikai kontextus azonban egyre kevésbé kedvez az együttműködésnek, melynek egyik legfontosabb eleme, hogy az eddigi rendet, az Egyesült Államok és szövetségesei által dominált globális rendszer létjogosultságát alapjaiban kérdőjelezi meg Kína felemelkedése és más feltörekvő hatalmak megjelenése is a nemzetközi színtéren.  

Inognak a Bretton Woods-i intézmények

A krízis lényeges összetevője az is, hogy a nemzetközi gazdasági együttműködés két központi intézménye, a Világbank és az IMF hosszú ideje súlyos legitimitási gondokkal küzd. A két szervezetet a globális szegénység csökkentésére és fejlesztésfinanszírozásra hozták létre Bretton Woodsban, 1944-ben (ezért nevezik őket gyakran Bretton Woods-i intézményeknek). Irányításuk felett kezdettől fogva nincs demokratikus kontoll, a Világbankot hagyományosan az Egyesült Államok dominálja, vezetőjét az amerikai elnök javasolja, míg az IMF az európai szövetségesek territóriuma, élére mindig európai jelöltet választanak.  

A Bretton Woods-i monetáris konferencián résztvevő országok képviselői

A Világbank lényegében az Egyesült Államok által meghatározott gazdasági világrend fő pillére és a nemzetközi fejlesztés legbefolyásosabb szereplője. Az intézmény irányításába kódolt demokratikus deficit azonban most visszaüthet. Április elején, kihívó nélkül David Malpass került a Világbank élére, aki Donald Trump tanácsadója volt a 2016-os elnökválasztási kampányban, és nem szereti sem a globalizmust, sem a nemzetközi együttműködést. Mint 2017-ben fogalmazott, “a globalizmus és a multilateralizmus túlságosan messzire ment” az Egyesült Államok gazdasági növekedésének akadályozásában.

A belengetett irányváltás valószínűleg súlyosbítani fogja a multilateralizmus válságát és tovább erodálja az intézmény legitimitását. Az anti-globalista álláspontból nem a két nemzetközi intézmény szerepének korlátozása következhet, hanem az, hogy az eddiginél még inkább az Egyesült Államok érdekeinek szolgálatába állítják. Vagy leginkább a Trump által képviselt populista, alt-rightos, anti-globalista oligarchia és nemzetközi tőke érdekeinek szolgálatába.

Ezzel a Világbank még inkább abba az irányba fordulhat, ami miatt egyre több kritika és negatív tapasztalat merült fel a Világbank és az IMF működésével kapcsolatban is. Arra már eddig is számos példa gyűlt össze, hogy irányelveik és működésük komoly emberi és környezeti károkat okoztak. Programjaik során mindenek fölé helyezték a gazdasági növekedést és háttérbe szorították az emberi jogokat, súlyosbították a globális hatalmi egyenlőtlenséget és hátráltatták a fenntartható fejlődést.  

A két intézménynek így éppen azt nem sikerült megvalósítania, amire létrehozták: a világgazdaság stabilizálását, a hosszú távú gazdasági fejlődést és a szegénység csökkentését. Egyes kritikák odáig mennek, hogy a Világbank és az IMF nem ezeket a célokat, hanem a vadkapitalizmust szolgálják. Miközben a fejlődő országok megsegítését hangoztatják, a nemzetközi hiteleikhez kapcsolt feltételek és az érintett országoktól megkövetelt strukturális átalakítások sok esetben súlyos következményekkel jártak a Globális Délen.

A hitelcsomagok nyomában járó megszorítások növelték a szegénységet és az egyenlőtlenséget, szegényebb országokat erőforrásoktól fosztottak meg és vagyonukat a Globális Észak fejlett országai felé csatornázták. Röviden, a globalizáció neoliberális formája, amit ezek az intézmények alkalmaztak, elsősorban a gazdag országoknak és a nemzetközi vállalatoknak kedvezett a szegény országokban élő hétköznapi emberek kárára.

Eközben a hitelcsomagok feltételei valójában olyan neoliberális változtatásokat eredményeztek a fejlődő országokban, melyek elsősorban a nemzetközi tőkének nyitottak utat és növelték az érintett országok kiszolgáltatottságát (gyakori elem volt például a piacnyitás, a közszolgáltatások privatizációja és az állami kiadások csökkentése). Emellett súlyosbították a szegényebb államok adósságproblémáit is: 2010 és 2018 között a Globális Dél országainak adósságszolgálata 85 százalékkal nőtt a bevételeikhez képest, a közkiadások pedig csökkentek. A legnagyobb vágások az IMF-programokkal érintett országokban voltak, például Egyiptomban, Kamerunban, Angolában és Mongóliában.   

A pakisztáni kudarc

Szemléletes példája a két multilaterális szervezet által okozott károknak, ami Pakisztánban történt az elmúlt fél évszázadban. A Világbank és az IMF programjai gyengítették a gazdaságot és az elit érdekeinek kedveztek. Az ország 21 hitelt kapott az IMF-től az ötvenes évek óta, amit minden alkalommal kísért egy strukturális kiigazítás-csomag is. Emellett a Világbanktól is folyamatosan kapott támogatásokat, melyek egyik fontos következménye az intézmény befolyásának növekedése volt az országban.

Bár a programok nem érték el a kitűzött célokat, újabb és újabb hitelek követték egymást. Most is előkészítés alatt áll egy, amellyel az ország tovább fogja növelni így is jelentős adósságállományát. Pedig Pakisztán az elmúlt évtizedekben már így is többet költött adósságszolgálatra, mint például egészségügyre. A programok sikertelenségének látványos jele, hogy humán fejlettségi mutatója szerint az ország a 150. helyen áll a 189 ország között és valószínűtlen, hogy képes lesz teljesíteni a Fenntartható Fejlődési Célokat (például az éhezés csökkentését, az oktatási fejlesztését, a nemek közötti egyenlőséget, a csecsemőhalandósággal és anyai halálozással kapcsolatos célkitűzést vagy az alapvető egészségügyi szolgáltatáshoz való hozzáférést).  

A Világbank és az IMF szerepének legsötétebb része, hogy a programok végrehajtása során Pakisztánban meghatározó szerepük volt különböző katonai kormányok támogatásában is, semmibe véve az ENSZ emberi jogi elveit. A Világbank emellett állítólag jelentős befolyással rendelkezik a helyi bürokráciától egészen a jogalkotói szintig. Az 1988-2009 közötti jegybankelnökök mindegyike az IMF-nél vagy a Világbanknál dolgozott korábban, de az önkormányzatok szintjén is érvényesülhet a befolyása, ahol egészségügyi és oktatási PPP-programok finanszírozójaként van jelen.

Környezetpusztító gigaberuházások

A múltban elkövetett hibákkal, például a környezeti és társadalmi károkkal, valamint a korrupciós ügyekkel kapcsolatban a Világbank általában azt kommunikálja, hogy tanult belőlük, azonban újabb és újabb esetekből derül ki, hogy nem sok minden változott, az intézmény hitelezési kultúrája ugyanolyan visszás mint korábban.

Az egyik visszatérő gyakorlat például az, hogy az intézmény nem hatékony és nem fenntartható projektekre ad pénzt, mivel érdekében áll, hogy minél több hitelt helyezzen ki. A Világbank egyik volt szakembere a közelmúltban kitálalt, hogy a Viktória-tó megtisztítására indított, világbanki hitellel támogatott projekt előzetes értékelésének pozitívnak kellett lennie, noha a tények határozottan az ellenkezőjére utaltak, magyarán a bank elvárása volt, hogy a szakértők hazudjanak.

A környezetre káros beruházások világbanki támogatása még látványosabb tünet. Nem olyan régen, 2008-2010 között a Világbank széntüzelésű erőművekhez nyújtott hiteleket Indiában, Dél-Afrikában és még jó pár országban, miközben a klímaváltozás elleni küzdelem egyik finanszírozójaként is működött és kezelte azokat a dollármilliárdokat, amit a donorországok erre a célra adtak. A támogatások több esetben súlyos környezetszennyezést okoztak és gyakran hatalmas pénzügyi bukásokhoz vezettek.

Az egyik támogatást kapott indiai szénerőmű, a Tata Mundra a világ 50 legnagyobb üvegházhatású gázkibocsátója közé tartozik, közvetlen környezetére pedig katasztrofális hatással van a víz és a levegőszennyezés miatt. Az erőmű meghitelezése gazdasági szempontból is értelmetlen volt, és végül az importszén megdrágulása az erőművet olyan helyzetbe hozta, hogy ingyen sem kellett senkinek a dobra vert tulajdonrész.

A Tata Mundra szénerőmű

Hasonlóan kínos történet zajlik a Dél-Afrikai Köztársaságban is. A világbanki támogatásból épülő Medupi erőmű a világ harmadik legnagyobb szénerőműve lesz, amikor megépül és több üvegházhatású gázt fog kibocsátani, mint 115 ország együttvéve. Ugyanott szintén világbanki támogatásból építik a Kusile erőművet is, ami a világ negyedik legnagyobb szénerőműve lesz. Mindemellett ezek lesznek a valaha épített legdrágább szénerőművek is. 

Noha 2014-től a Világbank a kommunikáció szintjén elköteleződött a környezetbarát energiaprojektek támogatása mellett, egy idei elemzés kimutatta, hogy 2014-2018 között 12 milliárd dollár hitelt hagyott jóvá fosszilis energiahordozókkal kapcsolatos projektekre és csak 5 milliárd dollárnyi hitelt adott megújuló energiával kapcsoaltos beruházásokra. Emellett a Világbank továbbra is megköveteli a vele kapcsolatba kerülő kormányoktól, hogy ösztönözzék a szénnel, olajjal és gázzal kapcsolatos befektetéseket.   

Demokratizálni kell a rendszert

A válság pozitív következménye, hogy ösztönzi a megoldások keresését is. A megoldásokra sürgősen szükség is lenne, és a progresszív politikai erőknek új vízióval kellene előrukkolniuk arról, hogyan működjön a Világbank és az IMF. Különben ezek a hatalmas befolyásssal bíró szervezetek olyanok lesznek, amilyenné az anti-globalista oligarchiát képviselő erők teszik, vagyis még inkább a nemzetközi tőkét támogató intézményekké válnak, nem egy új, igazságos és fenntartható világgazdaság zászlóshajóivá.

A globalizáció leghangosabb ellenzői jelenleg a szélsőjobb oldalról szólalnak fel, a progresszív erők pedig inkább a piacpárti oldallal vállalnak közösséget a globalizációt védve. Egyre világosabb, hogy a Világbank és az IMF neoliberális kottája kudarcot vallott, ennek ellenére a nemzetközi fejlesztéspolitikában még ma is tartja magát.

A megoldási ötletek hiányossága egyelőre, hogy elsősorban az egyes országokon belül fogalmazódnak meg és kevesebb olyan van, amely egy igazságos és fenntartható globális rendszer vízióját mutatná fel. Ezért a megoldás kialakulásához arra lesz szükség, hogy erősödjön a nemzetközi párbeszéd és összekapcsolódjanak azok a társadalmi mozgalmak, amelyek változásokat követelnek. Végső soron a progresszív politikai erőket kell rávenni, hogy álljanak elő új víziókkal a Világbank, az IMF, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet vagy akár az ENSZ működését illetően.

A megoldás másik fontos eleme a Bretton Woods-i intézmények demokratikus ellenőrzés alá helyezése lesz, melybe bele kell tartozzon a hitelmegállapodások átláthatósága és demokratikus kontrollja is. A demokratizálás lényeges része lenne annak a megszüntetése is, hogy az Egyesült Államok és az EU nevezheti ki ezeknek a szervezeteknek a vezetőit, és ehelyett lehetővé kell tenni, hogy ezeknek az intézményeknek a tagországai megválaszthassák a vezetőket.