A fejlesztéspolitikai szakértők körében közismert jelenség, hogy a fejlesztésfinanszírozás jelenlegi rendszere sok esetben önellentmondásokkal terhelt, álszent és igazságtalan a fejlődő országokkal szemben. A fejlődő országoknak nyújtott támogatásaikkal a fejlett országok gyakran csak kihasználják a fejlődő országokat arra, hogy a saját cégeiknek üzleti lehetőségeket szerezzenek. Ennek a gyakorlatnak a legismertebb példája az, ahogyan a fejlett országok a nemzetközi fejlesztés fő finanszírozási formáját, az úgynevezett hivatalos fejlesztési támogatást (Official Development Assistance, ODA) használják.
A hivatalos fejllesztési támogatásba olyan nemzetközi támogatási tevékenységek tartoznak, melyek során fejlett donorországok fejlődő országokat támogatnak azzal a céllal, hogy elősegítsék a gazdasági és társadalmi fejlődésük, illetve lakosságuk jólétét. Ennek két fő csatornája van, a donorországok vagy tagdíjat fizetnek olyan multilaterális intézményeknek, mint például a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, vagy közvetlen, bilaterális megállapodásokkal indítanak fejlesztéseket egy-egy országban.
Az így adott támogatások teljes összege 2018-ban 153 milliárd dollár volt. Ez valamivel több mint Magyarország éves GDP-je, ahhoz a több ezer milliárd dolláros lyukhoz képest viszont nagyon kis összeg, amire évente szükség lenne ahhoz, hogy a Fenntartható Fejlődési Célok megvalósuljanak 2030-ra – ami mindannyiunk érdeke, teljesen függetlenül attól, hogy a bolygónk melyik részén, melyik országban élünk.
Hivatalos fejlesztési támogatás összege 2018-ban országok szerint (milliárd dollár). Forrás: OECD
Ugyanakkor a donorországok fejlesztési forrásainak nagyon fontos szerepe van abban, hogy képesek olyan fejlődést katalizálni, amely megmozdíthatja az adott ország privát szektorában rejlő fejlesztési potenciált is. Itt kezdődnek azonban a problémák. A fejlett országok gyakorlata ugyanis szembemegy a szegényebb országok fejlődésével, és sok donorország odamegy a fejlett országba, megteremti a cégeinek az üzleti lehetőséget és teljes egészében visszacsatornázza az általa nyújtott fejlesztési támogatásokat vállalatainak.
Így működik a visszacsatornázás
Amikor egy fejlett donorország hivatalos fejlesztési támogatást nyújt egy fejlődő országnak, jellemzően a saját gazdasági hasznát, konkrétabban fogalmazva saját cégeinek üzleti érdekeit helyezi első helyre, a másik ország fejlesztését csak másodlagosnak tekinti. Ezt általában úgy oldja meg, hogy a támogatás felhasználását feltételekhez köti, megszabja például, hogy az adott fejlesztéshez szükséges árukat és szolgáltatásokat a donorországban bejegyzett cégtől kell megrendelni (ezt a folyamatot nevezzük kötött segélyezésnek).
2016-ban 25 milliárd dollárnyi fejlesztési támogatás volt hivatalosan feltételekhez kötött, vagyis minden fejlesztési támogatás címén kifizetett 6 dollárból 1 alapértelmezetten egy nagyobb nyugati vállalathoz vándorolt, amely az adott fejlődő országban részt vett egy fejlesztés megvalósításában. Ez egyébként nagyobb összeg, mint amit egészségügyi és egyéb lakosságot érintő, valamint víziközmű-fejlesztésekre költöttek együttvéve.
A feltételhez kötött támogatások aránya azonban jóval nagyobb annál, mint ami a fenti hivatalos számokból látszik (amik lényegében a donorországok bevallásain alapulnak). A támogatások nagy részét ugyanis nem hivatalosan, hanem informálisan kötik feltételekhez. Például olyan korlátokat tesznek a források felhasználásának folyamatába, amiknek köszönhetően a donorországbeli vállalatok előnybe kerülnek a helyi vállalkozásokkal szemben.
Néhány országnál kiugró volt a visszacsatornázás mértéke: az Egyesült Államok, Ausztrália és az Egyesült Királyság esetében a szerződések értékének legalább 90 százaléka landolt saját vállalataiknál, pedig a két utóbbi ország önbevallása szerint támogatásaik 100 százalékát feltételek nélkül nyújtották.
Sok szegény országban működő, helyi cég egyébként akkor sem sok eséllyel rúg labdába a fejlett országok vállalataival szemben, ha egyébként nem akad fel a támogatásnyújtásba rejtett nem hivatalos akadályokon. Általában ugyanis nem elég versenyképesek az olyan sok pénzzel kecsegtető területeken, mint a fejlesztések műszaki támogatása.
Egy további trükk a fejlesztési támogatások visszacsatornázásában, hogy néha a fejlesztési projekt vezetője egy fejlődő országbeli cég, azonban a projekt megvalósításának kulcsszereplői fejlett országból érkező vállalatok.
Miért probléma ez?
Ez azért probléma, mert a fejlett országok által követett gyakorlat jelentős fejlesztési kárt okoz. Azt, hogy ez pontosan mennyi, számszerűsíteni nem igazán lehet. Azt a részt lehet körülbelül belőni, hogy mekkora kárt okozott, hogy a fejlesztések nem a legjobb áron valósulhattak meg, mivel fejlett országbeli vállalatokhoz térítették el őket, mellőzve a fejlett országok által nagy becsben tartott versenyt (és ez sok esetben azzal is jár, hogy az adott országba vagy projektre nem a legmegfelelőbb beszerzés történik). Ez a veszteség 1,95-5,43 milliárd dollár között lehetett 2016-ban a Eurodad becslése szerint. Egyes becslések szerint 15-30 százalékkal drágábbak így a beszerzések.
Ebben természetesen nem szerepel az a nehezen számszerűsíthető kár, ami abból fakadt, hogy a támogatások visszacsatornázásával elmaradt a források helyi gazdasági fejlődésre gyakorolt pozitív hatása (nem beszélve az így elmaradó növekvő helyi adóbevételekről). Csak az valószínű, hogy az utóbbi a nagyobb.
A károk helyett onnan is nézhető ez, hogy a katalizáló erőt, ami a hivatalos fejlesztési támogatásban rejlik, az adott, támogatott ország fejlődésének szolgálatába is lehetne állítani, egyszerűen meg kellene szabadítani a leírt korlátoktól.
A hivatalos fejlesztési támogatásból finanszírozott beszerzések ugyanis jelentős keresletet jelentenek a fejlődő országokban, ami tovagyűrűző pozitív fejlesztési hatásokat generálhat. Az odaáramló pénz nyomán felépülhetnek olyan alapvető termékek és szolgáltatások helyi ellátási láncai, mint például a komplett élelmiszer- vagy a gyógyszerpiac. A nemzetközi fejlesztésekbe való bekapcsolódás követelményei pedig arra ösztönözhetik a helyi cégeket, hogy nagyobb társadalmi felelősséggel és környezetkímélőbb módon végezzék tevékenységüket. A helyi emberek is valószínűleg jobban járnának, hiszen több pénz jutna el hozzájuk. Ez a fejlesztési forrás beindíthatja a helyi gazdasági fejlődés láncreakcióját egyszerűen azzal, hogy a beszerzéseken keresztül pénzhez jutnak a helyi kisvállalkozások. Miért nem ez történik akkor? Erre viszonylag egyszerű magyarázat kínálkozik.
Ezért működik rosszul a rendszer
A támogatások formális vagy informális feltételekhez kötése azért lehetséges, mert az ezt korlátozó nemzetközi szabályok hiányosak. A legfontosabb országok és szektorok például nem esnek abba a körbe, ahol nem szabad feltételeket alkalmazni a támogatás nyújtásakor.
Ezeket a szabályokat a fejlett országokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (közismertebb nevén OECD) Fejlesztési Segítségnyújtási Bizottságában (DAC) döntik el a résztvevő országok kormányainak képviselői. Ez pedig egyszerűen azt jelenti, hogy a szabályok a donorországok érdekeinek megfelelően alakulnak, hiszen a bizottságnak az OECD 36 országa közül 30 fejlett ország a tagja (Magyarország nem is olyan régen, a visegrádi országok közül utolsóként, 2016 végén került be a bizottságbaés ezzel a legfontosabbként számon tartott donorországok körébe).
A hivatalos fejlesztési támogatásokkal kapcsolatos jelentési kötelezettség szabályait például nemrég úgy alakította ez a bizottság, hogy újabb kiskapukat nyitott a támogatások informális megkötése előtt, így az minden eddiginél nagyobb teret kaphat.
A fejlett országok hozzáállásáról a támogatások feltételekhez kötésével kapcsolatban az is sokat elárul, hogy 2001-ben már elfogadtak egy ajánláscsomagot a hivatalos fejlesztési támogatás feltételekhez kötésének feloldásáról, és ehhez képest két évtized múltán is ott tartanak, hogy a támogatások hatoda hivatalosan kötött és ez elfogadott, a többi pedig nem hivatalosan kötött, ami szintén elfogadott.
Pedig a megoldás egyszerű
Ha a donorországok elkötelezettek lennének a fenntartható fejlődés mellett (és nem csak a saját cégeik helyzetbe hozásán ügyködnének) egyszerűen meg lehetne oldani, hogy a támogatásokhoz hozzáférhessenek és pofitáljanak a fejlődő országok vállalkozásai is. A megoldás nem bonyolult és a megoldási lehetőségek közismertek a donorországok között. A legfontosabb lépés a feltételekhez kötés teljes feloldása lenne.
A projekteket például a helyi médiában kellene hirdetni és a beszerzéseket az adott ország nyelvén kellene kiírni (több ország csak a saját nyelvén hirdeti a beszerzéseket). Emellett a projektösszegeket úgy kellene kialakítani, hogy az megfeleljen a helyi vállalkozások teljesítőképességének. Sokat javítana a helyzeten az olyan buktatóktól való megszabadulás is, mint például az, hogy a sikeres helyi ajánlattevőnek bizonyítania kell, hogy ismeri a donorkormányzatot.
A donorországok fejlesztési ügynökségeinek körében végzett felmérésből azonban kiderült, hogy ezeket az egyszerű megoldási lehetőségeket gyakran figyelmen kívül hagyják. További adalék, hogy jellemzően megkerülik a helyi (kormányzati) beszerzési rendszereket is, hogy kezükben tartsák a beszerzési folyamatot. Pedig a helyi rendszeren keresztül több értelme lenne a beszerzésnek, a fejlesztési hatást nézve.
Összegezve, a kötött segélyezés a fejlesztéspolitika hatékonyságát ássa alá, így végül nincs sok csodálkoznivaló azon, hogy számos esetben nem látjuk az elérni kívánt eredményeket.
Forrás: Development, untied (Eurodad), kiemelt kép: RAF Brize Norton
