A Világbank legfrissebb kimutatása szerint az alacsony és közepes jövedelmű országok külső államadóssága 2018 folyamán 5,2 százalékkal 7,8 ezer milliárd amerikai dollárra nőtt. A növekedés még úgy is 4 százalékos, ha nem számítjuk a 10 legnagyobb adóst (Argentína, Brazília, Kína, India, Indonézia, Mexikó, Oroszország, Dél-Afrika, Thaiföld és Törökország).
Bár az eladósodás némileg csökkent 2017-hez képest, a Világbank International Debt Statistics 2020 című kiadványában továbbra is arra figyelmeztet, hogy a jelek szerint az adósságterhek jelentősen hozzájárulnak ezen országok gazdasági sebezhetőségéhez. Ha megnézzük az alacsony és közepes jövedelmű országok külső adósságait a bruttó nemzeti jövedelmükhöz (GNI) mérten, elsőre azt láthatjuk, hogy az arány egy mérsékelt 26 százalékon stagnál. Azonban Kína a maga rendkívül alacsony 14 százalékos adósság-GNI arányával jelentősen torzítja a statisztikákat.
Kínát nem számítva máris sokkal sötétebb kép tárul a szemünk elé: az említett országok külső adóssága átlagban a GNI közel 35 százalékára rúg. De az alacsony és közepes jövedelmű országok rosszul állnak külső adósság terén az exporthoz mérten is, Kínát nem számítva ezen országokban átlagosan a külső adósság az export 120 százalékára rúg – Kína esetén ez a szám relatíve alacsony, csak 68 százalék.
És ha az átlagok mögé nézünk, még rosszabb a helyzet. A Világbank adatai szerint 2009 óta egyre csak csökken azoknak az közepes és alacsony jövedelmű országoknak (a továbbiakban: országok) az aránya, akik 30 százalék alatt tudják tartani a külső adósságaik és a bruttó nemzeti jövedelmük arányát: 2018-ra már mindössze csak az országok 25 százaléka tudta ezt az arányt tartani szemben a korábbi 42 százalékkal.
Az elmúlt tíz évben az olyan országok aránya, ahol a külső adósságok meghaladják a GNI 60 százalékát, 30 százalékra nőtt. Az országok 9 százalékában pedig 100 százalék fölé kúszott ez a szám.
A Nemzetközi Fejlesztési Egyesület (IDA) tagországai - amelyek egyúttal a világ legszegényebb országai is - 25 milliárd dollárral növelték a nettó adósságukat, 32 százalékkal többel, mint 2017-ben: ezzel a összes külső adósságuk összesen 388 milliárd dollárra nőtt. Ez azt jelenti, hogy 2009-hez képest csaknem megduplázódott az adósságuk.. Viszont amíg a nettó kifizetések összege nőtt, addig 4 százalékkal kevesebb új kötelezettséget vállaltak ezek az országok, 45,8 milliárd dollárt. A Világbank elemzése szerint ez a lassulás arra vezethető vissza, hogy csökken a befektetők bizalma az IDA-országokban a piaci bizonytalanságok, a csigalassúságú gazdasági növekedés és a kis volumenű kereskedelem miatt.
Az állami szektor szereplői ezekben az országokban kizárólag multilaterális szervezetektől vettek fel kölcsönöket, a legnagyobb kölcsönző maga az IDA. A bilaterális kormányhitelezőket tömörítő Párizsi Klubon kívülről érkező hitelek jelentősen lassultak, az új kölcsönök mindössze 17 százalékát teszik ki, míg ez a szám 2010-ben még 42 százalék volt. Igaz a Klubon belülről érkező bilaterális hitelek aránya is csökkent, de a Klub befolyása továbbra is erős, és a világ vezető országait tömörítő szervezetek (EU, G20, IMF) csak tovább növelnék azt.
A Párizsi Klubot eredetileg 1956-ban hívták életre, amikor Argentína csődje miatt a hitelezők attól tartottak, hogy a teljes kölcsöntőkéjüket veszni látják. A francia elnök által összehívott gyűlés a sikerének hála egy ad hoc szerveződéssé alakult Paris Club – Club de Paris néven, amelyben azóta számos alkalommal döntöttek bilaterális hitelek átütemezése felől.
A Párizsi Klub, bár hivatalosan a bajba jutott adósok támogatása a fő céljai között van, nem jótékonysági szervezet, hívja fel a figyelmet tanulmányában az Eurodad (a tanulmányt kísérő állásfoglalás a Demnet blogján magyarul is elolvasható). A Párizsi Klub jellemzően az adósságok törlesztésének átütemezésével próbálja enyhíteni a súlyosan eladósodott országok terheit, azonban ezek az átstrukturálások nem függetlenek a Klub tagországainak geopolitikai érdekeitől.
A Klub mentőbeavatkozásai jellemzően kevés sikerrel zárulnak. Az IMF adatai szerint az afrikai országoknak átlagosan hétszer strukturálják át az adósságaikat, mire sikerül valamiféle stabilitást elérniük. A Párizsi Klub egyik fő előnyének azt tartják, hogy rendkívül rugalmas, azonban ennek a rugalmasságnak ára van: nincs semmiféle objektív hivatalos standard, ami mércéül szolgálhatna az adósok és a hitelezők ügyeinek rendezésénél, így súlyos egyenlőtlenségek vannak a különböző szereplők esetén.
Tehát pont a legkiszolgáltatottabb országok kényszerülnek arra, hogy nem hivatalos, ad-hoc létrejött szervezetekkel tárgyalják, miközben ezek a szervezetek egyben hitelezők is, akik a saját követeléseik behajtása fölött döntenek. Eközben a privát, külső (nem-Párizsi Klub) hitelezők úgy érzik, hogy az ő érdekeik sérülnek, amikor az átstrukturálásokra sor kerül.
2018-ban az IDA-országok az új bilaterális kölcsönök 12 százalékát kapták a Párizsi Klub hitelezőitől. A Klub szerepe mint hitelezőé jelentősen csökkent az alacsony jövedelmű országok között az elmúlt évtizedekben, hála a súlyosan eladósodott legszegényebb országokat támogató HIPC kezdeményesének (amely keretében a klasszikus hiteleket segélyek, valamint adósmentő csomagok vették át).
Azonban a Világbank jelentéséből az is kiderül, hogy míg egyes IDA-országok, például a közép-afrikai országok valóban nyitottak a külső privát hitelezők felé, és a hosszú távú kormányzati hiteleik 48 százaléka ilyen forrásból származott, addig a többi IDA-ország még mindig erősen a multilaterális szervezetekre (az IMF-re, valamint magára az IDÁ-ra – tehát a Világbankra), valamint a Párizsi Klub bilaterális hitelezőire hagyatkozik.
Amint a fentiekből kiderült, számos irányba eladósodhat egy ország, és ez a töredezettség is súlyos gondot jelent. Ahogy már említettük, a Párizsi Klubnál fennáll annak a veszélye, hogy az adósok nem egyenlő félként ülhetnek az asztalhoz, de legalább lehet tudni, hogy mi az az „asztal”, ahová le kéne ülni. A kereskedelmi bankok nyújtotta kölcsönökre ugyanígy ott van a Londoni Klub, azonban más esetekben az is kétséges, hogy mi az a szervezet, vagy fórum, ahová egy bajban lévő ország fordulhat, ha nem tudja törleszteni az adósságait.
A nyugati országok ezt úgy próbálják megoldani, hogy a Párizsi Klubba próbálják tömöríteni azokat a bilaterális hitelezőket is, akik eddig nem voltak tagok. Tehát, bár a Klub szerepe hitelezőként csökkenőben van, a szerepe mint de facto adósságrendezési szerv továbbra is rendkívül erős. Azonban a kiterjesztés ötletét érthetően gyanakvással fogadják mind az adósok (akiknek már eddig is rossz tapasztalataik voltak a Klubbal), valamint a hitelezők is. Azzal, hogy új tagokat tömörítenének a Klubba, egyáltalán nem csökkentik azokat a kételyeket, amik a Klub mint adósságrendező szerv átláthatóságával és pártatlanságával kapcsolatban felmerülnek – hívja fel a figyelmet az Eurodad.
A Klub bővítése egész egyszerűen nem nyújt megoldást a rendszer hiányosságaira. Ezen felül az EU, a G20-ak és az IMF megszállott igyekezetét, hogy növeljék a transzparenciát, úgy tűnik, hogy jobban motiválja a bilaterális hitelezők aktuális geopolitikai érdeke, mint a vágy, hogy valódi segítséget nyújtsanak az adósságrendezésben befolyás és eszközök nélkül maradt alacsony jövedelmű országoknak.
