A brit Christian Aid civil szervezet nemrég publikált szakmai anyaga rendkívül érthetően és jól magyarázza el azt, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer sok esetben miért csak látszólag szolgálja a társadalom érdekeit, és miért nem lehetséges a demokratikus kontrollja sem. A mostani gazdasági rendszer ugyanis a világon mindenütt a tőkeerős befektetők érdekei mentén szerveződik, és azok nyereségét részesíti előnyben a kisebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező hétköznapi emberek vagy szegényebb országok érdekeivel szemben. Azaz lényegében a gazdaságpolitikai döntéseknél a befolyásos szereplők magánérdekei dominálnak a közérdek helyett, és az ilyen döntések sok esetben csak az országok eladósodását növelik ahelyett, hogy a valódi fejlődésüket támogatnák.

A probléma globális, fejlett és fejlődő országokban egyaránt érzékelhető a hatása, de különösen az utóbbiakat sújtja. Erre a jelenségre mostanában egyre több alkalommal mutatnak rá a nemzetközi fejlesztéspolitika visszásságait bíráló szervezetek, és egyre több szakértő érvel amellett, hogy ki kell egyensúlyozni a gazdasági rendszer hatalmi egyenlőtlenségeit, azok ugyanis végső soron magát a fenntarthatóságot veszélyeztetik.

Egy igazságosabb gazdasági rendszert kellene felépíteni, amely mindenki számára lehetővé teszi a boldogulást, és ez nem csak egyes emberekre, hanem államokra is értendő: a fejlődő országoknak ugyanakkora beleszólást kellene engedni a globális gazdaság szabályainak alakításába, mint a fejlett államoknak, különben továbbra is olyan játékszabályok szerint kell játszania mindenkinek, amik leginkább a fejlett országoknak kedveznek, és nem segítik kellőképpen a legszegényebb régiók felzárkózását – sőt, néhol egyenesen kizsákmányolják őket.

A nemzetközi politikai kommunikáció szintjén nagyjából minden ország elfogadja, hogy a jelenleginél igazságosabb globális társadalomra van szükség, és ennek eszköze egy igazságosabb globális gazdaság megteremtése kellene legyen. Lényegében erről szól az az ENSZ által 2015-ben elfogadott Fenntartható Fejlődési Célok rendszere is.

Ez idealista álmodozásnak tűnhet a reálpolitikai folyamatokkal szemben, pedig éppen fordítva van. Józan, pragmatikus gondolkodással belátható, hogy miért van szükség az ambíciózus Fenntartható Fejlődési Célok elérésére. A fenntartható fejlődéssel alakíthatunk ki egy olyan világot, amely nem veszélyezteti az emberiség létét, ellentétben a jelenlegi önpusztító gazdasági rendszerrel. Ahhoz, hogy a világ fenntarthatóvá váljon, mindenütt kezelni kell a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, a negatív következmények ugyanis végső soron minden országra kihatnak. Ilyen értelemben például a szegénység és a környezetpusztítás nem a szegényebb országok magánügye, hanem gyakran a konfliktusok kiváltó okai, a migráció gyökerei, és megfelelő kezelésük mindannyiunk érdeke.

Bár a célok elérésében jelentős előrelépések történtek az elmúlt évtizedekben, és az egész világ a fenntartható fejlődés és igazságosság jelszavait hangoztatja, a nemzetközi fejlesztéspolitikai rendszer átgondolatlansága, a fejlett országok politikája és a főként nyugati gyökerű multinacionális vállalatok tevékenysége sok esetben az ellenkező irányba hatnak. A fenntartható világ elérését az egyenlőtlenségekre épülő és azokat újratermelő nemzetközi és az egyes országokon belüli gazdasági igazságtalanság negatív tendenciái veszélyeztetik.

Ilyen negatív tendenciák például, hogy

• tovább nőnek az egyébként is nagy gazdasági egyenlőtlenségek az országokon belül és az országok között is. Ezen pedig tovább ront a jelentős vagyoni egyenlőtlenség, valamint az, hogy a közpénz gyakran magánzsebekbe vándorol,
  
  
• az alacsony jövedelmű fejlődő országok jelentős adósságkockázattal vagy addóságproblémával küzdenek, és egyre inkább a sérülékenységüket kihasználó magánhitelezők felé adósodnak el,
  
  
• a költségvetési fegyelemre hivatkozva az országok mintegy kétharmada drasztikus megszorító intézkedéseket vezetett be, ami leginkább a legszegényebb csoportokat sújtotta, valamint csökkentette az emberi jogok és a Fenntartható Fejlődési Célok előmozdításának finanszírozását,
  
  
• minden jel szerint kudarcot vallunk abban, hogy 1,5 Celsius fok alatt tartsuk a globális átlaghőmérséklet emelkedését, és ez az összes Fenntartható Fejlődési Célt veszélyezteti. Röviden: az emberiség fennmaradását. Ezt a problémát pedig csak akkor lehet kezelni, ha alapvető változások lesznek a tőkekezelés és tőkebefektetések területén.

Nagyvállalati profitérdekeket szolgál a rendszer

Azzal azonban a kormányok és a nemzetközi szervezetek sincsenek nagyon tisztában, hogyan kellene felépíteni egy jobb és igazságosabb gazdasági rendszert. Az viszont biztos, hogy a Fenntartható Fejlődési Célok eléréséhez sok pénzre van szükség, jóval többre, mint ami most rendelkezésre áll. Éppen ezért vált az elmúlt tíz évben egyre meghatározóbbá az a kérdés, hogy miként vonható be a magánszektor a nemzetközi fejlesztési projektekbe.Egy ENSZ-jelentés szerint a jelenlegi finanszírozás mellett további 2,5 ezer milliárd dollár magánszektorbeli forrás bevonására lenne szükség éves szinten az energiatermelés, a klímaváltozás enyhítése, a telekommunikáció és a közlekedés területén. A londoni Overseas Development Institute (ODI) becslése további 2,4 ezer milliárd dolláros finanszírozási hiányt azonosít az egészségügy, az oktatás és a szociális védelem területén.

A világ legbefolyásosabb kormányai és intézményei (például a Világbank) az elmúlt néhány évben is ezt az irányvonalat népszerűsítették, vagyis azt, hogy a fejlődési célok teljesítéséhez szükséges hiányzó forrásokat elsősorban a globális magánszektorból kell előteremteni. A terv szerint a vagyonkezelő cégek (nyugdíjalapok, állami és magán befektetési alapok, magántőkealapok) által kezelt nagyjából 80 ezer milliárd dollárt fordítanák a globális fejlesztés finanszírozására.

Ezt az irányvonalat a fejlesztéspolitikáról szóló nemzetközi diskurzusban kevesen vitatják, pedig több sebből vérzik, és főleg az új profitlehetőségeket kereső, legnagyobb befolyással rendelkező vállalatok érdekét tükrözi.

Kétséges ugyanis, hogy a nemzetközi magántőke eddigi teljesítménye alapján végrehajtana-e olyan hosszú távú befektetéseket a fejlődő országokban, amikre a Fenntartható Fejlődési Célok eléréséhez szükség lenne. Az elmúlt évtizedben a fejlődő, valamint az átalakulóban lévő országokban a külföldi magánbefektetések nettó egyenlege negatív. A fejlődő országokban a nemzetközi finanszírozás hagyományosan jóval kisebb részét teszi ki a tőkebefektetéseknek (kevesebb a GDP 3 százalékánál), mint az egyes országok belföldi tőkebefektetései. Emellett a nemzetközi magántőke beáramlás (befektetések, hitelezés) jellemzően rövid távú és ingadozó, a sikeres, társadalmilag hasznos befektetésekhez pedig sok esetben nem társul jelentős mértékű magántőke.

Időnként a külföldi befektetések minőségével is komoly problémák vannak. A tapasztalatok alapján például egyáltalán nem magától értetődő, hogy a szegény országok felvirágoztatására szánt pénzek megfelelő, tisztességes munkalehetőségeket teremtenek, vagy nem okoznak környezeti károkat. Előfordul, hogy fosszilis energiahordozókat finanszíroznak fenntartható fejlődési projektek keretében, amivel éppen a klímaváltozáshoz járulnak hozzá, vagy a kitermelő ipart pénzelik, ami emberek kitelepítéséhez, esetleg talaj- és vízszennyezéshez vezet. A fejlesztési bankok és a forrásokat biztosító kormányok egyébként használnak bizonyos kritériumokat az ilyen negatív hatások kiszűrésére, azonban ezeket gyakran csak a legkárosabb projektek kizárására alkalmazzák.

A magánszektor jelenlegi keretek között zajló bevonásának további negatív következménye, hogy a donorországok jellemzően a külföldi magánbefektetőket támogatják a helyi gazdaság helyett. A magánszektor bevonását célzó úgynevezett közös finanszírozásban (például PPP-konstrukciókban) megvalósuló beruházások célja a források és a fejlesztési hatás növelése lenne. Ez azonban időnként a nemzetközi fejlesztési források kétes felhasználásához vezet. Ehhez kapcsolódik, hogy az adományozó kormányok a folyamat során gyakran inkább a saját országuk kereskedelmi és befektetési prioritásaihoz igazodnak, mint a szegény országok nemzeti fejlesztési stratégiájához.

Az Egyesült Királyság például a fejlesztési támogatásra szánt költségvetési pénzből létrehozott egy Jóléti Alapot azzal a céllal, hogy támogassa a fejlődő országok gazdasági növekedését és üzleti lehetőségeket teremtsen nemzetközi vállalatok számára, beleértve a brit cégeket is. Az alap 16 fosszilis energiahordozó-projektet finanszíroz, amellyel a fenntartható fejlődés elérésének kulcselemének, a klímavédelemnek tesz keresztbe.

Mi lenne a megoldás?

A fő probléma a jelenlegi gazdasági rendszerben nem az, hogy a Fenntartható Fejlődési Célok finanszírozási hiányának kitöltésére bevonják a globális magántőkét. A megoldásból inkább az hiányzik, hogy a mennyiség mellett a finanszírozás minőségével is komolyan számoljanak a nemzetközi fejlesztések során. Ez azt jelenti, hogy a külföldi befektetéseknek az adott ország fejlődése szempontjából jó befektetéseknek kellene lenniük, vagyis olyan befektetéseknek, amelyek

1. nem okoznak kárt: nem sértik az emberi jogokat és nem károsítják a környezetet.
   
   
2. ellenálló és sokoldalú nemzetgazdaságot fejlesztenek: olyan strukturális gazdasági átalakulást eredményeznek, amelynek köszönhetően egyre magasabb értékű javakat és szolgáltatásokat termel az adott gazdaság, és növekszik a közszolgáltatásokra fordítható adóbevétel, valamint az átláthatóság és az adózási elszámoltathatóság is.
   
   
3. kezelik az egyenlőtlenségeket: biztosítják a gazdasági fejlődés hasznának igazságos elosztását. Például tisztességes munkahelyek teremtésével és az egyenlőtlenség csökkentésével lehetővé teszik, hogy marginalizált csoportok is bekapcsolódjanak a gazdaságba, méltányos feltételekkel.
   
   
4. alacsony szén-dioxid kibocsátású, fenntartható gazdaságot hoznak létre: a termelést és a fogyasztást olyan irányba fejlesztik, hogy összhangban legyen a környezeti életfeltételek fenntartásával.
   
   
5. elszámoltathatóak: a befektetők alapos vizsgálatnak vethetők alá annak érdekében, hogy ne ássák alá a nemzeti fejleszpolitika prioritásait, valamint felelősségre vonhatóak, ha kárt vagy jogsérelmet okoznak.

Összességében a nemzetközi fejlesztéseknek úgy kellene működniük, hogy lehetővé tegyék a szegénység okainak kezelését a szegényebb országokban, valamint azt, hogy ezek az országok erősebb, ellenállóbb gazdaságokat építhessenek, illetve egyenlőbb módon részesüljenek a globális jövedelemből és vagyonból.

Ugyanakkor a Fenntartható Fejlődési Célok finanszírozásának nem egyetlen módja a globális magántőke bevonása. Sokkal többet lehet tenni annak érdekében, hogy növekedjen a magán- és közfinanszírozás a fejlesztésben az országok határain belül. Ehhez egyes országok esetében a nemzetközi szervezeteknek meg kellene győzniük a magánhitelezőket, hogy engedjék el a fenntarthatatlan – és egyes országokban illegitim módon növelt – államadósságok egy részét. Egyúttal az adósságproblémákkal küzdő államok helyzetével visszaélő karvalytőke mozgásterét szűkítő szabályozásra is szükség lenne.

A fenntartható fejlődést célzó programoknak továbbá az adórendszerek hatékonyságának javítására és az adóelkerülés visszaszorítására is irányulniuk kell. Több személyi, valamint társasági jövedelmet, illetve vagyont kellene adózás alá vonni, az adóbevételek növelése ugyanis a kutatások szerint növeli az egészségügyre és oktatásra fordított költségvetési kiadásokat.

A gazdasági igazságtalanságra épülő rendszer reformjának további fontos teendője lenne a jogszerűtlen pénzkiáramlás megfékezése a fejlődő országokból. Ez Afrikának például 50 milliárd dolláros veszteséget jelent évente. Miközben hivatalos fejlesztési támogatásokra szorul és segélyek áramlanak Afrikába, a beáramló forrásoknál jóval több hagyja el a kontinenst és a gyakorlatban a többi kontinens finanszírozójaként funkcionál.

Ugyancsak szükség lenne a kormányok által nyújtott hivatalos fejlesztési támogatás újragondolására, ami elsősorban a kötelezettségvállalások teljesítését, valamint a források elosztásának átalakítását kellene jelentse.

Az biztos, hogy mindezek megvalósításához komoly politikai akaratra lesz szükség, és az odáig vezető út számos akadállyal van kikövezve. Ezt az utat azonban – mindannyiunk érdekében – nem lehet megspórolni.