A 17 Fenntartható Fejlődési Cél kitűzése 2015-ben fogós probléma elé állította a célok elérése felett bábáskodó országokat és nemzetközi fejlesztéspolitikai szervezeteket. Ahhoz, hogy megtörténjenek a fenntartható fejlődés eléréséhez szükséges fejlesztések, rengeteg pénzt, évente több ezer milliárd dollárt kellene befektetni a fejlődő országokban például az energetika, az oktatás, az egészségügy, a közlekedésfejlesztés területén, valamint több százmillió munkahelyet kellene létrehozni a privát szektor és az államok együttműködésével.

A probléma másik oldala viszont, hogy sok fejlődő országban nincs elég pénz ilyen beruházások finanszírozására. Kapnak persze fejlesztési támogatást a fejlett országoktól, hivatalos fejlesztési támogatás (Official Development Assistance, ODA) címén, ez azonban összesen 150-160 milliárd dollárt tesz ki évente. Ez nem elég, hogy a fejlődési célok megvalósuljanak 2030-ra, ahhoz ugyanis több mint ezermilliárd dollárra (egy ENSZ-becslés szerint még ennél is jóval többre) lenne szükség. 

A milliárdokból ezermilliárdok mantra

A fenti problémára született megoldásként a vegyesfinanszírozás, az elmúlt évek felkapott, sokat ismételt ötlete a nemzetközi fejlesztéspolitikában, ahol ugyanúgy jönnek-mennek a szakmai hóbortok, mint a divatiparban - fogalmaz Sony Kapoor közgazdász, a Re-Define think-thank vezetője, Billions to Trillions - A Reality Check című tanulmányában, melyben a vegyesfinanszírozás körüli fejlesztéspolitikai felhajtást bírálva utánajárt, hogy reálisan mennyi magántőke lenne mobilizálható ezzel a megoldással. 

A vegyesfinanszírozást olyan koktélnak kell elképzelni, amiben a fejlesztésre szánt közpénzekhez és adományösszegekhez hozzákeverik a privát szektor, például nagyvállalatok és pénzintézetek befektetéseit a fejlesztési források növelése érdekében. Erre a lehetőségre gyakran fejlesztéspolitikai csodafegyverként utalnak a nemzetközi szakmai párbeszédben, ami egy csapásra megoldhatna minden problémát. 

Ilyen vegyesfinanszírozási megoldásnak számít például a PPP-konstrukció is, ami azonban az eddigi tapasztalatok szerint csak kétes eredményekre képes. A privát szektor és a közszféra együttműködésének divatos modellje szerint egy hagyományosan állami fejlesztést magánbefektető valósít meg és az állam évtizedeken át tartó díjfizetéssel törleszti a beruházást és az üzemeltetést (korábban több posztban írtunk arról, hogy a konstrukció hiányosságainak sokszor az a következménye, hogy az állampolgárok egyéb jelentős, például környezeti károk elszenvedése mellett jelentős veszteségeket kénytelenek kifizetni, miközben a magánbefektetők komoly nyereséget tesznek zsebre). 

Nem kevés szakértő és szakpolitikus akkora potenciált lát a vegyesfinanszírozásban, mintha a fejlesztési pénzek donorországoktól és adományokból származó milliárdjait képes lenne magánbefektetések ezermilliárdjaivá varázsolni, katalizálva és a közjó szolgálatába állítva a magántőkét. Ebből alakult ki a “Milliárdokból ezermilliárdok” (Billions to Trillions vagy egyszerűen csak B2T) közkeletű szlogenje a fejlesztéspolitikai diskurzusban. 

A logika emögött az, hogy a fejlesztési közpénzek felhasználható arra, hogy vonzóbbak legyenek a projektek a fejlődő országokban a magántőke számára. Például a befektetők által érzékelt kockázat, ami jóval nagyobb egy fejlődő, bizonytalanabb üzleti környezetet biztosító országban, mint a fejlett országokban és távol tartja őket a fejlesztéstől csökkenthető garanciákkal vagy az elérhető haszon növelésével vonzóbbá tehető egy-egy beruházás.   

A vegyesfinanszírozás ötlete mögötti logika egyébként helytálló és nem is új, évtizedekre visszanyúló története van a fejlesztésfinanszírozásban. Az ugyanis régóta elfogadott, hogy a magántőkének alapvető szerepe van a gazdaság fejlesztésében, a munkahelyteremtésben, az innovációban, ezért be kell vonni a fejlesztésfinanszírozásba is. Erre a célra hozták létre évtizedekkel ezelőtt a nemzetközi fejlesztési szervezetek magánszektorra szakosított intézeteit (például a Világbankhoz tartozó International Finance Corporationt vagy a Colonial Development Corporationt, és részben erre szolgálnak az olyan nemzetközi fejlesztési intézmények is, mint az Európai Beruházási és Újjáépítési Bank).  

A vegyesfinanszírozással azonban az a leginkább szembetűnő probléma, hogy a benne rejlő tényleges potenciált nem igazán mérik fel a területtel foglalkozók. A Re-Define vezetőjének tanulmánya szerint a bevonható magántőkére vonatkozó számítások inkább a matematikai akrobatika és a fikció területére esnek, nem sok közük van ahhoz, ahogyan valódi befektetési döntések születnek vagy a fejlesztési bankok működnek. A kalkulációkban sokszor mindenféle valóságalap nélkül azt próbálják megbecsülni, hogy egy befektetésre szánt dollár vajon háromszor vagy hatszor annyi magánpénzt fog bevonzani. Utóbbi multiplikációval már be is tömődne a finanszírozási hiány, a gond az, hogy ez továbbra is csak egy merész becslés. 

Mennyi magántőkét lehetne mozgósítani? 

A vegyesfinanszírozás a túlzó becslések ellenére még hasznos és nélkülözhetetlen fejlesztéspolitikai eszköz lehet, csak érdemes szem előtt tartani, hogy az ezermilliárdos víziónál jóval korlátozottabb eredményekre képes. Sony Kapoor elemzése szerint még a bevont magánforrások is növelhetők vegyesfinanszírozással, azonban ezzel még nem jutunk el a szükséges “ezermilliárdokhoz”.

Azt nem könnyű felmérni, hogy mennyi magántőkét lehetne reálisan mozgósítani a fenntartható fejlődési célok érdekében. Sony Kapoor tanulmánya szerint a nemzetközi fejlesztési intézmények tapasztalatai és az eddigi sikeres vegyesfinanszírozási példák alapján nagyjából kétszeres mobilizációs szorzó elérése lenne reális, ami azt jelentené, hogy az intézményi fejlesztési intézmények az általuk befektetett fejlesztési források mellé kétszer annyi magántőkét vonzanának be a fejlesztési projektekbe. 

Ez egyáltalán nem töltené ki a finanszírozási hiányt, de még ez is ambíciózus cél lenne annak alapján, hogy a mobilizációs szorzó eddig kisebb volt egynél, vagyis a bevont magántőke kevesebb volt a fejlesztési pénzeknél. A Világbankhoz tartozó International Finance Corporation és az európai fejlesztési intézmények esetében ez azt jelentené, hogy 2020-ra 40-60 milliárd dollárnyi további magántőkét tudnának bevonzani a projektekbe éves szinten (ezt is csak jelentős szervezeti hatékonyságjavítással). 

További erőfeszítésekkel, például az információmegosztás fejlesztésével, új befektetői együttműködések kiépítésével és a befektetők képzésével a bevont magántőke valamivel 100 milliárd dollár fölé tornázható. Mindebből azonban jól látható, milyen távol van még a fejlesztésfinanszírozás az áhított ezermilliárd feletti magántőke bevonástól évente. 

Az ezermilliárdos szlogen komoly károkat okoz

A fenti becslés alapján a milliárdokból ezermilliárdokat szlogen nagy része valóban csak felhajtás, nem reális törekvés. Viszont komoly károkat tud okozni a fejlesztésfinanszírozásban. A sok pénz hamis ígéretével és fontossságának túlhangsúlyozásával elvonhatja az érintett szereplőket más ugyancsak hasznos szakpolitikai fejlesztésektől, például az adóelkerülés elleni küzdelemtől és az adott ország adóbevételeinek ily módon történő növelésétől. 

A magántőke fontosságának ismételgetése csökkentheti a donorországok által nyújtott hivatalos fejlesztési támogatásokat (és végül csökkenő fejlesztési hatást eredményezhet), és a fejlesztéspolitikai szereplők hitelességét rombolhatja, amikor kiderül, hogy a célkitűzések nem megvalósíthatóak. Az is komoly veszély, hogy a donorok lényegében könnyű pénzt jutatthatnak a privát szektornak miközben arra törekszenek, hogy elérjék az irreális célkitűzéseket, ami szintén ronthatja a fejlesztéspolitika reputációját. 

Mindemellett az ezermilliárdok mantrázása eltúlzott várakozásokhoz és torz, pontatlan statisztikákhoz vezet a bevont magántőkét illetően, például olyan alaptalan állításokhoz, hogy a vegyesfinanszírozással akár megtízszerezhetőek a befektetések, mint ahogyan az a Convergence nevű, vegyesfinanszírozást ösztönző szervezet bemutatkozásában olvasható.