Valaki egy pendrivenyi dokumentumot juttatott el a nemzetközi oknyomozó újságírók alkotta International Consortium of Investigative Journalists (ICIJ) csapatához. A többek között belső levelezéseket, szerződéseket, banki kimutatásokat tartalmazó fájlok megcáfolhatatlanul bizonyítják: a világ számos cége tudatosan visszaélt egy aprócska sziget, Mauritius sajátos adórendszerével, hogy így csökkentsék az adóterheiket.
A módszer nem új, mégis van a mauritiusi offshore botrányban egy különösen szomorú elem: a cégek ügyeskedésének a legszegényebb országok látták a kárát. Hála ugyanis a Mauritius és több tucat fejlődő ország között érvényben lévő adóegyezménynek, a szigeten bejegyzett cégeknek az adott országokban csak minimális adót kell fizetniük, sok esetben pedig lényegében semmit.
Bejáratott rendszer
A papírmunka javát intéző Conyers Dill & Pearman ügyvédi irodától kiszivárgott dokumentumokból ugyanaz a séma rajzolódik ki minden esetben. Nézzünk egy hipotetikus példát: egy amerikai hátterű, Seychelle-szigeteken bejegyzett befektetési alap elhatározza, hogy egy ugandai cégbe fogja fektetni a pénze egy részét.
Azonban ahelyett, hogy Ugandában jegyezné be a vállalkozását, létrehoz egy céget Mauritiuson. Igaz egy alkalmazottja sincs a szigeten, a helyi szabályozások mégis lehetővé teszik számára, hogy élvezze az ország nyújtotta adókedvezményeket, valamint éljen a Mauritius és Uganda között érvényes adóegyezményekkel is. Az egyezmény értelmében a tőkejövedelmei után – tehát például, ha drágábban továbbadja a részesedését a helyi cégben vagy osztalékot vesz ki – nem kell adót fizetnie az afrikai országban, Mauritiuson pedig csak egy 2-3 százalékos társasági adó megfizetésére válik kötelezetté. A példa nem is annyira elképzelt, a Mauritius Leaks tanúsága szerint több esetben pontosan ez történt, még az országok is stimmelnek.
A fejlődő országokban minden cent adó számít: ezeken az adópénzeken múlik, hogy épülnek-e utak, iskolák, lesz-e tiszta víz, vagy megfelelő orvosi ellátás az embereknek. Érthetően elkeseredettek, amikor azt látják, hogy a nagy cégek talicskán tolják ki a pénzt, és ehhez szomszédjuk, Mauritius asszisztál. A helyzet nem egyszerű, hiszen az Ugandához hasonló országok maguktól írták alá azokat az egyezményeket, amiket most ellenük használnak fel. Akkor abban a meggyőzödésben mentek bele a dologba, hogy ez az „ára” annak, hogy bevonzzák a nyugati tőkét, de mára már látszik, hogy mennyire rosszul jártak vele.
Kizsákmányolás rejlik a marketingígéretek mögött
Közben a nyugati cégek gátlástalanul kihasználják azt a marketingpotenciált, ami a fejlődő országokba történő befektetésben rejlik. Népszerű lett az, hogy a saját üzleti tevékenységüket valamiféle misszióként kezdik el beállítani. Hirtelen minden fenntartható lesz és tudatos, olyan cégek esetén is, akik hála a mauritiusi kiskapunak adópénzekkel lopják meg gyakorlatilag azokat az országokat, amiket papíron támogatnak a fejlődésben.
Ha rákeresünk Craig M. Cogut nevére az interneten, nem gondolnánk, hogy az ő egyik befektetési alapja volt az, ami tervezetten kiszipolyozott minden fillért, amit csak tudott a Perzsa-öböl legszegényebb országban, Ománban működő vállalkozásából. A filantróp hírében álló Cogut befektetési cége, a Pegasus Capital Advisors azzal hirdeti magát, hogy mindig az értékteremtés, a fenntarthatóság az első a számukra, amikor befektetnek valamibe. A Six Senses megvásárlása szinte adta magát a milliárdos befektető számára, hiszen a luxus szállodalánc fenntarthatóságra, etikusságra építette fel a teljes marketingstratégiáját.
A franchise rendszerben működő szállodák gyakran papíron a szerzői jogokért fizetnek a tulajdonosoknak, például a logó és a név használatáért, a tulajdonosoknak így nem kell vesződniük az üzemeltetés bonyodalmaival, mégis pénzhez jutnak a szállodájukból.
Cogut és a Pegasus úgy döntöttek, hogy nem közvetlenül fogják beszedni a pénzt a Six Senses hotelek után, hanem inkább létrehoznak egy céget Mauritiuson, mivel a szigetnek sok országgal, köztük Ománnal is, olyan adóegyezménye van, aminek értelmében a szellemi tulajdon után fizetett jogdíjak adómentessé válnak. Ezzel a módszerrel egyszerűen tudtak beszedni pénzt adómentesen a szállodáik után, sőt közben még csökkentették is az adott egységek adóztatható bevételét, mivel a jogdíjakat az üzemeltető elkönyvelte kiadásként. Így tettek Ománban is.
Fenntartható luxus?
Omán, ellentétben az olajpénzekben dúskáló szomszédaival, súlyos gazdasági gondokkal küzd, és a luxusturizmus az egyik fő bevételi forrása. Azért a felső kategóriás turizmusra helyezték a hangsúlyt, mivel így jól kontrollálhatóak maradnak a vendégek, akik elvannak az elkerített tengerpartokon koktélt szürcsölgetve, míg a hátizsákos utazók potenciálisan szembesülhetnének az ország mindennapi valóságával – meséli az ICIJ riporterének Marc Valeri, a Perzsa-öböl gazdaságának és társadalmának kutatója.
Az ománi Al Bustan hotel a Six Senses-lánc egyik ékköve. „Az egész benned kezdődik. Abban, hogy a lelked mélyen hiszel abban, hogy jót kell cselekedned” – írja az Al Bustan egyik brosúrája. A hotelt Instagramon hírességek népszerűsítik, de a paradicsomi környezetben flangáló celebek világa mögött az Al Bustan is hosszú éveken át a mintapéldánya volt annak, hogy hogyan ússzák meg az adózást a cégek Mauritius segítségével. Az Al Bustan licence a Pegasus mauritiusi leányvállalata, a Sustainable Luxury (fenntartható luxus!) tulajdonában volt, maga a hotelnek otthont adó épület az ománi kormányé, a fenntartó pedig a Ritz volt. A szerződés értelmében a Sustainable Luxury (tehát a Pegasus) minden hónapban a hotel bevételének 3 százalékát kapta meg jogdíjként a Six Senses márkanév használata után.
Normál esetben Omán (ahol egyébként alapból is rendkívül alacsonyak az adók nemzetközi viszonylatban) 10 százalék körül kellett volna, hogy profitáljon adó formájában a jogtulajdonosnak kifizetett pénzek után, de a Mauritius és Omán között érvényben lévő adóegyezményeknek hála ők egyetlen centet sem kaptak. A kiszivárgott dokumentumok tanúsága szerint a Sustainable Luxury 2014-ben 6,6 millió dollár bevétel után egyetlen dollár adót sem volt köteles fizetni.
Nehéz kitörni az adóegyezmények csapdájából
Februárban ismét gazdát cserélt a Six Senses. Az új tulajdonos, az InterContinental az ICIJ-nek arra a kérdésére, hogy folytatni fogják-e a Sustainable Luxury gyakorlatát az adók terén, csak annyit mondtak, hogy ők „felelősségteljes üzleti gyakorlatot” folytatnak, ahogyan az a hitvallásukban is olvasható. Nem sok jót ígért azonban a tény, hogy az InterContitental sem ismeretlen Mauritiuson, az irodaházuk közvetlenül amellett az épület mellett van, ahova a Sustainable Luxury postacíme is be van jegyezve.
Sok ország már szabadulna a Mauritiusszal kötött fojtogató egyezményektől, de egyoldalúan nehéz kitörniük az adóegyezmények fogságából. A sziget pedig vonakodik lemondani az ingyen pénzről, ami a 2-3 százalékos társasági adókon át lecsorog nekik (ez nagy összegek lévén nem is kevés pénz). Ügyelnek rá, hogy formálisan megfeleljenek a nemzetközi szabályozásoknak, és ne kerüljenek fel az OECD offshore feketelistájára, de a gyakorlat alig változik. Az elszenvedő országok pedig sokszor pont azok, ahol az instabil demokratikus berendezkedés miatt a helyi oligarcháknak és a külföldi cégeknek mérhetetlen lobbiereje van. Árulkodó, hogy a botrány kirobbanása után Mauritiuson a rendőrség az anyagok kiszivárogtatása miatt kezdett nyomozni, és egyszerűen hazugnak nevezte az ICIJ-t. A szubszaharai országok már bánják, hogy alkut kötöttek Mauritiusszal, és elkeseredetten próbálnak kitörni, hogy végre ők is hasznát láthassák az országukba áramló külföldi tőkének.
De nem csak Mauritiusnak vannak ilyen szerződései, évek óta köztudott, hogy Belgium és Hollandia millió dolláros tételben szivattyúz ki adópénzeket a volt gyarmati területekről hasonló módszerekkel. Tehát amíg nem lesz rendszerszintű változás nemzetközileg, aligha lehet remélni, hogy felhagynak a fejlődő országok kihasználásával.
