A világ lakosságának 71 százaléka olyan országban él, ahol 1990 óta nőtt az egyenlőtlenség – derül ki az ENSZ Gazdasági és Szociális Ügyek Főosztályának (UN DESA) 2020-as Globális Társadalmi Riportjából (World Social Report). Abból az 57 országból, ahol rendelkezésre áll adat a jövedelem eloszlásának alakulásáról, 46-ban nőtt a felső egy százalék részesedése 1990 és 2015 között. A jelentés szerint ezzel a legfőbb probléma, hogy az egyenlőtlenségek növekedése a leggazdagabbak javát szolgálja, és a szétszakadó társadalom alján lévők helyzete romlott ezáltal.

A tanulmány szerint az 1990 és 2015 közötti világgazdasági folyamatok legnagyobb győztese a felső 1 százalék volt, ugyanis jelentősen növelni tudta a globális jövedelmi tortából való részesedését, miközben a globális népesség alsó 40 százaléka a globális jövedelem kevesebb mint negyedéből részesült ebben az időszakban.

Hong Kong, Chile, Kolumbia, Bolívia, Ecuador, Szudán, Libanon, Irán, Irak, Franciaország: ezekben az országokban mind nagy tüntetések voltak 2019 utolsó hónapjaiban. Bár a tüntetések kiváltó okai eltérőek voltak, az ENSZ Fejlesztési Programjának (United Nations Development Programme; UNDP) új tanulmánya szerint az egyenlőtlenségek valamilyen formája minden esetben ott volt az okok között. Ahogy Achim Steiner, a UNDP vezetője fogalmazott, “az emberek különböző okok miatt mentek az utcára: a vonatjegyek vagy a benzin drágulása, vagy akár a politikai szabadságjogok, a méltányosság vagy az igazságosság követelése miatt. Ez már az egyenlőtlenség új arca, és ahogy az új tanulmány rámutat, ezekre az egyenlőtlenségekre is vannak megoldások”.

Az elmúlt évtizedekben az egész világot nézve drasztikusan javult a helyzet az egyenlőtlenségek terén, legalábbis ha a világ teljes népességének jövedelmi eloszlását megmutató Gini-indexet nézzük, ezt láthatjuk. Ennél a 0 jelöli a legegyenlőbb és az 1 a legegyenlőtlenebb társadalmat, és globálisan az 1975-ös 0,739-es értékről 2010-re 0,631-re csökkent az index értéke. Azonban a relatív javulás mögött egy árnyaltabb kép is megbújik. A United Nations University World Institute for Development Economics Research (UNU-WIDER) kutatói az egyenlőtlenséget vizsgáló tanulmányukban arra jutottak ugyanis, hogy abszolút értékben kifejezve nőtt a globális egyenlőtlenség. 

Tizenkét uniós ország, köztük Magyarország is nemet mondott az EU Versenyképességi Tanácsának november 28-i ülésén a vállalatok nyilvános országonkénti jelentéstételi kötelezettségről (CBCR) szóló bizottsági javaslatra. A javaslat arra kötelezné a multinacionális vállalatokat, hogy tegyék nyilvánossá, hogy hány alkalmazottjuk van, milyen tevékenységet folytatnak, mekkora a bevételük, a tevékenységükből származó nyereségük és a befizetett adójuk azokban az uniós országokban, ahol jelen vannak.

Tordai Bence párbeszédes képviselő kérdésére arról, hogy mi lesz a magyar kormány álláspontja a javaslattal kapcsolatban, a magyar parlament november 25-i ülésén baljós válasz érkezett Tállai Andrástól, a Pénzügyminisztérium államtitkárától, az erre alapozott sejtések pedig végül beigazolódtak: Magyarország nem támogatta a CBCR javaslatot a tanácsülésen.

2003 és 2005 között Christine Lagarde, az Európai Központi Bank jelenlegi elnöke, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt vezérigazgatója, korábban a Baker & McKenzie jogi tanácsadó egyik leányvállalatának volt az igazgatója. Egy olyan cégnek, amely az offshore ügyeiről ismert Bermuda-szigetekre volt bejegyezve, írja az El País. Az apró atlanti óceáni sziget ebben az időben még rajta volt az Európai Unió adóparadicsomokat számontartó feketelistáján is.

Az Európai Unió kormányai összesen a potenciális bevételeik 0,32 százalékától estek el GDP-arányosan 2016-ban az offshore adóelkerülés következtében: többek között ez derült ki az Európai Bizottság nemrég publikált tanulmányából, ami az EU és az offshore kapcsolatát vizsgálja. Ez abban az évben összesen 46 milliárd euró volt. Összehasonlításképpen: Magyarország 2018-ban nagyjából tizedennyi pénzt, 4,4 milliárd eurónyi fejlesztési pénzt kapott az Európai Bizottságtól, tehát jelentős összegről van szó. 

Magyarország 2004 és 2016 között évente átlagosan 220 millió euró adóbevételtől esett el, ami GDP-arányosan 0,2 százalék. Ez az arány uniós szinten alacsonynak számít. Ugyanakkor ha azt vesszük, hogy ez átszámolva több mint 73 milliárd forint, aminek beszedésével csaknem el lehetne tüntetni Budapest 80 milliárd forintos adósságát, akkor máris látszik, hogy nem kevés pénzről van szó.

Az Európai Unió Versenyképességi Tanácsa a november 28-án esedékes ülésén tárgyal a multinacionális nagyvállalatok ún. nyilvános országonkénti jelentéstételi kötelezettségéről. A javaslat, amely kulcsfontosságú az adóelkerülés elleni harcban, hosszú évek huzavonája után először kerül egy politikai testület elé.

Civil szervezetek már évek óta kampányolnak azért, hogy az ún. nyilvános országonkénti jelentéstételi kötelezettség (public country-by-country reporting – CbCR) bevezetésre kerüljön, ezzel is átláthatóbbá téve a nagyvállalatok működését. A jelenlegi rendszerben ugyanis a multinacionális cégeknek nem kötelező nyilvánosságra hozniuk, hogy egy-egy olyan országban, ahol jelen vannak, hány alkalmazottjuk van, azok mivel foglalkoznak, mekkora bevételt érnek el, mekkora az adott országban végzett tevékenységükből eredő nyereségük, és ami a legfontosabb, hol és mennyit adóznak.

Az angolszász világban az utóbbi időben egymás után kerülnek elő a megoldási javaslatok az elmúlt évtizedekben elfogadhatatlan szintre nőtt vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentésére. A vagyonadóról ezen a blogon mi is írtunk már, most azonban egy másik tervet mutatunk be, ami nem a vagyon újraosztásán keresztül, hanem a vállalati tulajdonviszonyok átszervezésén keresztül enyhíti az egyenlőtlenségeket. A dolog aktualitása, hogy Angliában és az Egyesült Államokban is előkerültek ezek az elképzelések a baloldali pártok programjaiban.

Június 13-án az ENSZ és a Világgazdasági Tanács (World Economic Forum – WEF) aláírt egy stratégiai együttműködési keretmegállapodást. A megállapodás nem kötelezi semmire az aláíró feleket, inkább csak egy informális együttműködés kezdetét jelenti, legalábbis maga az aláírt dokumentum szövege ezt állítja. Mégis számos civil szervezet megkongatta a vészharangot: az ártalmatlannak tűnő együttműködési megállapodás valójában az első lépés lehet egy olyan világ felé, amiben a vállalati érdekek befolyásolhatják az ENSZ működését.

Nem újdonság, hogy a multinacionális nagyvállalatok szeretik a profitjukat olyan országokban realizálni, ahol alacsonyak az adók. A probléma nem újkeletű, szlogenek szintjén már Magyarországon is többször felbukkant, és az utóbbi időben, ahogy a Facebook és a Google soha nem látott pénzeket termel, az Európai Unióban és világszerte is egyre-másra felmerül a kérdés: hogyan lehetne megfogni azt a temérdek adót, ami évente kifolyik az országok kezei közül?

A Tax Justice Network becslése szerint világszinten évente nagyjából 500 milliárd dollárnyi adó befizetését kerülik ki a multinacionális nagyvállalatok, az IMF pedig még ennél is többre teszi a multik által megúszott adók összegét, az ő számításaik szerint az az évi 600 milliárd dollárt is elérheti. Hogy ez mennyi pénz? Elég sok: az Egyesült Államok például nagyjából 500 milliárd dollárt költött kutatás-fejlesztésre 2016-ban (az egész világon 1,7 ezer milliárd dollár ment el ilyen célra), de akkor is soknak tűnik, ha azt vesszük, hogy 2016-ban az egész világ 7,5 ezer milliárd dollárt költött egészségügyi szolgáltatásokra. A 600 milliárdból nagyjából 200 milliárd dollárral az alacsonyabb jövedelmű országokat rövidítik meg a multik. Mivel ezekben az országokban sokkal alacsonyabb az összes befolyt adó összege, arányaiban sokkal több pénztől esnek el, mint gazdagabb társaik.